Lemez

Megint mellé

Marilyn Manson: The Pale Emperor

  • Lang Ádám
  • 2015. február 22.

Zene

Valamikor a tévékorszak vége felé egy pillanatra még annak is megvolt az esélye, hogy Marilyn Manson felnőjön egyik nagy példaképéhez, David Bowie-hoz.

Egy viccesen sötét zenékkel kísértő bemutatkozó lemez után az 1996-os Antichrist Superstarral nemcsak a keresztény Amerika első számú közellenségévé vált, hanem a Nirvana által kinyitott kapukon bevitte az MTV-be a metál kellőképpen popos, külsőségeiben mégis durva, szélsőséges verzióját is. S miközben a fél világ a magát a baszás istenének hívó frontember kioperált lengőbordájáról és a koncertjein lemészárolt állatokról szóló pletykákon rágódott, ő összerakta életműve legjobb lemezét, a 70-es évek glamkorszakát a poszthumanista cyberpunk irányából felélesztő Mechanical Animalst.

false

Hogy később az ihlet fogyott-e el, vagy Mansonnak inába szállt a bátorsága, nem tudni, de a negyedik lemez már bárgyú visszafordulás volt az Antichrist baljós atmoszférája felé. Akkor az olyan egyszerűbb számok, mint a Disposable Teens simán biztosíthattak volna egy punkos slágerekkel lázadó rocklemezt is, de a feleslegesen keménykedő és művészkedő töltelékszámok agyonnyomták őket. Innentől kezdve pedig Manson és társai kelletlenül elkezdtek a közönség igényei szerint zenélni, és a koncertek gerincét azóta is az Antichrist népszerűbb számai adják. Pedig a későbbi albumokon többször is megvolt a lehetőség egy-egy alakváltozásra. A Golden Age Of Grotesque feltámaszthatta volna a két háború közti kabarék világát, az Eat Me, Drink Me-ben pedig ott pislákolt egy gáncstalan poplemez lehetősége – és így tovább.

Az idén 46 éves énekes a görög mitológiából is merítő új lemeze ismét felvillantja valami másnak a lehetőségét. A nyitó Killing Strangers bluesos gitárjaiból, a Third Day Of A Seven Day Binge dekadens folkjából simán kibontható lett volna egy markáns, az énekes életkorához méltó lemez. Ehelyett a Pale Emperort szép lassan betöltik a múlt sötét madarai: itt kalapálnak fáradtan a Beautiful People katonásan menetelő dobjai, a Deep Six konkrétan olyan, mintha a Disposable Teenst írták volna újra, és a középlassú dalok szenvedései is ugyanolyanok, mint régen. Persze lehetne úgy mondani, hogy a Pale Emperor egész jó lemez – de hát egy csomó egész jó lemez van manapság kétkattintásnyira, és a korai évek ismeretében ez egyébként is nagyon kevés.

Hell, etc., 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.