Interjú

„Szerettem volna szuperhős lenni”

Dave Wyndorf – Monster Magnet

  • Soós Tamás
  • 2015. február 22.

Zene

Az egyik utolsó rocksztár – még ha nem is érzi annak magát. Tavaly a bluesosra szomorított Last Patrolt gondolta újra 60-as évekbeli pszichedelikus zeneként. A rocksztárság és a pszichedélia rejtelmeiről faggattuk.

Magyar Narancs: A Last Patrolon a Monster Magnet pszichedelikus gyökereiig ástál vissza, a Milking The Starson viszont egyenesen a 60-as évekig.

Dave Wyndorf: A Last Patrolon jobban beleástam magam a 60-as évek hangzásába, hangszereibe, erősítőibe. Miután kész lett a lemez, szerettem volna még jobban kiismerni az 1970 előtti hangrögzítési módszereket. Arra nem volt időm, hogy írjak egy teljesen új albumot, de úgy gondoltam, a Last Patrol egyes dalai klasszak lennének átdolgozva. Csak egy hangkísérletnek indult, aztán azt vettem észre, hogy minden számot újraalkottam. Régi hangszereket és felvételi módszereket használtam, hogy elkapjam azt a misztikus, ősi és lecsupaszított hangulatot, ami az akkori zenékből árad.

MN: Átalakítani egy dalt olyan nyitottságot jelent, ami összhangban áll a pszichedelikus zene végtelenbe nyújtózkodó dalszerkezeteivel.

DW: Kölyök voltam még, amikor megjelent a pszichedélia. A rockzene 2-3 perces, dalközpontú zenéből a képzelet nyitott végű formája lett. A pszichedélia mintha a rock és a filmzene keveréke lenne: zeneileg meghatározunk egy időt és egy teret, amiben az elme elképzelhet dolgokat ahelyett, hogy a dalszövegek kézen fogva vezetnék. Azelőtt a rockzene csak a történetmesélésről szólt, a pszichedélia viszont hagy időt, hogy elképzelj más dolgokat is. Mindig is a néző aktivizálása, bevonása felé haladt: mi kavarog a hallgató agyában, milyen képek ugranak be neki? A pszichedélia terep az ember álmainak.

MN: Különböző dalok újraértelmezése nem idegen tőled: a Superjudge-ra a Captain Beyond Mesmerization Eclipse-ét gyúrtad át.

DW: Riffeket kerestem a lemezhez, és emlékszem, hogy próbáltam eljátszani a Mesmerization Eclipse-t, de nem tudtam, mert nem vagyok olyan jó gitáros. Valami olyasmit játszottam, mint az a riff, csak egyszerűbb formában. Aztán eszembe jutott az énektéma, és meg is volt a Twin Earth. Gondoltam rá, hogy lényegében elloptam a Captain Beyond számát, de nem tudtam kiverni azt a riffet a fejemből, annyira jó volt. Úgy gondoltam, hogy át tudom gyúrni keményebbre, ami közelebb áll a punk gyökereimhez, ha belecsempészek egy kis Stoogest. Valószínűleg ki kellett volna írni a borítóra, hogy köszönet a Captain Beyondnak, de senki nem panaszkodott.

MN: Sok régi, obskúrus rockbanda nagy kedvenced: a Captain Beyond, a Granicus, a Sir Lord Baltimore, az Atomic Rooster.

DW: Ezek a bandák duplán obskúrusak, mert nemcsak manapság, hanem akkoriban is ismeretlenek voltak. A Sir Lord Baltimore sosem futott be, de az én szememben ugyanolyan nagy volt, mint a Led Zeppelin. Néha még nagyobb is, mert a zenéjük jobban elszállt. Az Atomic Rooster szintén, mert semmi nem hasonlít rájuk.

MN: A 60-as évek viharos korszak volt az Egyesült Államok történetében: drogok, mozgalmak, politikai gyilkosságok és persze rengeteg rock ’n’ roll. Neked hogyan telt az év­tized?

DW: A 60-as évek sokat jelentenek nekem, mert akkor voltam gyerek. Gyerekként pedig azt hiszed, hogy a világ örökké olyan lesz, mint akkor. Az a legnagyszerűbb a 60-as években, hogy még naivak voltak az emberek. Még éppen csak kezdtek rájönni, hogy a politika és a nagytőke világa jóval elcseszettebb, mint ahogy azt valaha is gondolták. De amikor rájöttek, rögtön harcba szálltak. Úgy gondolták, hogy zenékkel és filmekkel meg tudják változtatni a világot. Persze nem így történt, de hittek benne. És a hitükkel a popkultúra olyan hullámát indították el, amit azóta sem sikerült felülmúlni. 1964 és 1974 között a művészet reneszánsza zajlott le, őrületes változások történtek a zene, a plakátművészet vagy a fényképészet terén. Nem arról van szó, hogy megöregedtem és nosztalgiázok, mert szeretem a modern időket is, de a 60-as évek számomra az előretörést és az állandó kísérletezést jelentik.

MN: Megvolt benned ez a világmegváltó hevület, amikor elkezdted a Monster Magnetet?

DW: Nem igazán. Én alapvetően cinikus vagyok. Még ha pszichedelikus bandákon nőttem is fel, az első zenekarom egy punkbanda volt. Egy kis punk voltam, aki szerint minden szar volt, a rock pedig halott. A Monster Magnettel aztán a gyerekkoromat akartam újraalkotni. Ez az én játékom: mi lett volna, ha a 60-as években alapítok bandát, és összehordom a kedvenc zenéimet, képeimet, filmjeimet, képregényeimet, függetlenül attól, hogy épp mennyire menők? És megalkotom ezt a világot, amit Monster Magnetnek hívnak, és amiben én állítom fel a szabályokat, hogy mi a menő és mi nem az. Csalódott kölyök voltam, aki felvonult a szobájába a gitárjával és a négysávos magnójával, és kigondolta ezeket a hangzásokat. Nagy része a 60-as, 70-es évekből származik, mert azt szeretem. Olyan volt az egész, mint egy őrült tudós laboratóriuma.

MN: Amikor befutottatok a Dopes To Infinityvel és a Powertrippel a ’90-es években, a saját sikeretekkel kapcsolatban is cinikus voltál?

DW: Nem, a sikert élveztem, de nagyon is tudatában voltam annak, hogy ha népszerű leszel, akkor félre fognak érteni. De akkoriban csak szórakoztam. Csináltam 3-4 pszichedelikus lemezt egymás után, csóró voltam, és azt gondoltam, hogy rock and rollozni akarok. Úgyhogy felkaptam egy bőrnadrágot, befestettem a hajam feketére, és vártam, hogy mi sül ki belőle. Nem akartam mást, csak jól érezni magam a koncerteken. De aztán teljesen más lett belőle: egy óriási rockgépezet. Nem mondanám, hogy kommersz rock volt, mert a régi zenéken alapult az a korszakunk is, de sokkal inkább direkt és arcba mászó volt. Ezt az imázst jobban el lehetett adni. És a Powertrip környéki imázsunk sokkal tovább élt, mint ameddig én azt fenntartottam. Az emberek mindig a legvizuálisabb formába kapaszkodnak, és ahhoz ragaszkodnak.

MN: A Last Patrol utolsó számában a „cool haláláról” énekelsz.

DW: Egyszer elgondolkodtam azon, hogy mi manapság a cool definíciója. Számomra az volt a cool, hogy becsületesen csináltad a dolgodat, de elég erős voltál ahhoz, hogy ezt magadban tartsd. És ha kemény fiúnak kellett lenned, akkor az voltál. De ez mintha megváltozott volna a 90-es években. Manapság Amerikában mintha az lenne a coolság fokmérője, hogy mennyi pénzed van. De a sikertől még nem leszel menő.

MN: Itt, a Magyar Narancsban is az egyik utolsó igazi rocksztárként szoktunk emlegetni. Annak is érzed magad?

DW: Nem. Úgy érzem magam, mint egy szimpla rocksrác. Kipróbáltam a rocksztárságot a 90-es években, és baromi szórakoztató volt, de nagyon nehéz lépést tartani vele. Amikor a rocksztártripemen voltam, nem éreztem úgy magam, mint egy rocksztár. Inkább azt éreztem, hogy eljátszom egyet. Kiélveztem minden szart – a csajokat, a piákat –, ami a turnébuszon zajlik, de ahogy öregszem, egyáltalán nem érzem úgy magam, mint egy rock­sztár. Inkább írónak tartom magam, aki történetesen zenél. Ha kijövök a stúdióból, nem találom a helyem a világban. De koncertezni nagyon szeretek.

MN: Nagyon bírod a Marvel szuperhősképregényeit.

DW: A dalszövegeimbe gyakran beleírtam magam szuperhősös szituációkba. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha ilyen erőim lennének. Intergalaktikus látás és rengeteg szex… Azt hiszem, sosem nőttem fel. Szerettem volna szuperhős lenni, de soha nem hittem el magamról, hogy az vagyok. Na jó, talán egy kicsit. De fontos tudni a különbséget.

MN: Melyik a kedvenc szexelős-szuperhősös Monster Magnet-dalod?

DW: Az Elephant Bellben például olyan nevetséges sorokat üvöltök, mint a „My dick just got a million times bigger”. Én szeretnék dalokat hallgatni egy srácról, aki az űrben van, hatalmas dákóval szaladgál körbe, és megkap mindent, amit akar. De meg ne kérdezd, honnan szedem ezeket az őrültségeket, mert nem tudom! Csak klassznak gondoltam, ha valaki ezt mondja egy lemezen. Amikor visszahallgattam, arra gondoltam, hogy el kéne beszélgetnem magammal. „Te mocsok, csak kimondtad…” Csak egy mentségem van: álmodoztam.

Neked ajánljuk