Opera

Stravinsky úti lakótelep

Stravinsky: A kéjenc útja

Zene

„Én nem féltem az opera jövőjét. Csak a jelentől kérek némi megértést.” Igor Stravinsky nyilatkozott ekképp 1951-ben bemutatott „angol operája”, a The Rake’s Progress kapcsán, s a magyar operabarát bő hatvan évvel később is úgy érezheti: ez még mindig az idézetbeli jelen korszaka, s nem a megnyugtató jövő.

Mert bizony a friss operaházi bemutató közönsége kissé tartózkodóan méregeti a sokféle címen, de nagyrészt csakis címről ismert főművet, amelyből hiába vált huszadik századi klasszikus a nagyvilágban, Pesten még mindig gyanúsan kortárs operának tetszik. Hiába hallunk ariosót, cavatinát, sőt még cabalettát is, s hiába emlékeztet a nyitófanfár az operatörténet első ütemeire, az Orfeo kezdetére (s utal vissza finoman a történetet záró Vénusz és Adonisz-tematika az angol opera alapkövére, John Bow Vénusz és Adoniszára), azért a neoklasszikus Stravinsky, ha a fene fenét eszik is, csak Stravinsky marad – s mint ilyen: gyanús.

Amíg a nézőtér lassanként hozzászoktatja magát a mű zenéjéhez, fent a színpadon ügyes, mutatós és helyenként gondolatgazdag produkció zajlik: az a fajta rendezői operaszínház, amely nem veri ki a biztosítékot, de egyszersmind trendin hat. Ez már önmagában sem lenne kevés, de Anger Ferenc rendezői és Zöldy Z. Gergely látványtervezői munkáján megérződik egyrészt az energiabefektetés átlagot meghaladó foka, másrészt a személyes érintettség, a bevonódás ténye is. Az utóbbi emeli magasan az unott allűr szintje fölé a megkísértett, s a romlás útján végigszáguldó Tom Rakewell történetének jelenkori ­kiszerelését, így azt is, hogy a cselekmény egy panelház körül játszódik, alkalmasint a Stravinsky úti lakótelepen. Rakewell vágyai
a ­mieink is, ahogyan fiatalon mindannyian el-­elmondogathattuk magunkban Tom prózával hangsúlyosított három kívánságát is (melyekkel gazdagságra, boldogságra és nagy emberré, sőt megváltóvá válásra áhítozik a címszereplő). Kipróbálni mindent: utakat, testeket, javakat; tapasztalni, megunni és kiégni – mindezt egy lakótelepi játszótér közegében is érvényesen fel lehet idézni. S ha a Hogarth híres 18. századi képsorozata által ihletett opera orgiajelenetét enyhén lagymatagnak véli is a néző, azért egy sor más ponton meglepően életes és találó az előadás. A szerepeink előre csomagoltak, teszi érzékletessé és mulatságossá az amúgy fájdalmasan kiábrándító alaphelyzetet a produkció, midőn a mű fura figurái, A Török Baba és Sellam, az árverésvezető játékdobozból lépnek elő. Hogy azután a lejtő legmélyéhez közelítő főhős számára is előkerüljön a megfelelőnek ígérkező skatulya, a csillámos felírással: „Tom with suicide kit.”

A tanmesének komponált és most színházként is annak vállalt produkciót 35 éve már megelőzte egy operaházi széria, ha igaz, mindösszesen kilenc előadással. A tizedik ­Rake’s Progress most rokonszenves egyéni teljesítményeket s biztató csapatmunkát láttatott és hallatott velünk. Balczó Péter fiatalos hétköznapisága és hétköznapias fiatalossága ideálisan lefedi az itt és most a címszerepre ideális típust: ő a srác a szomszédból, egy kortárs Akárki. A hangja elbírja a szólamot, az angolszöveg-mondása lelkiismeretes, a figura képes felkelteni a nézői szimpátiát. Ellenpó­lusát, kísérőjét és kísértőjét, azaz Nick Shadow-t Kálmán Péter adja: az alkati különbözőségből következően fel sem merül, hogy doppelgänger lenne, ellenben rutinosan kijátssza a rendezői ötleteket, kapcsolódjanak azok akár nyakkendők cseréjéhez, akár ördögpatákhoz. Épp csak a hangja tűnik most is kevesebbnek az optimálisnál: az erős jelenlét és a látható profizmus nem társul a hang démonikusságával, s bár ez igazságtalan és ráadásul még paradox is, itt a hallgató kevésbé éri be a hétköznapiasság jegyével. A tanmese tiszta és ártatlan lányalakját a fiatal ausztrál szoprán, az Obrazcova-énekverseny tavalyi győztese, Eleanor Lyons alakította: szépség és egyfajta sérülékeny lányosság teszi vonzóvá ezt a beszédes nevű Anne Truelove-ot, valamint a még fejlődőfélben lévő, de máris biztató énekkultúra. Meláth Andrea (a Török Baba) pozi­cionálása körül felsejlett ugyan egy-két rendezői baki, ám az énekesnő váltig érdekesnek mutatkozott a szüntelenül karattyoló szakállas nő szerepében. A másik különc figurát (Sellam, árverésvezető) Szigetvári Dávid keltette életre: hangjának és kamaszos túlmozgásosságának érezhetően jobban megfelelt ez a bizarr-mutatós szerep, mint a Così Ferrandója.

A háromfelvonásos operát elítélhető módon a második felvonás kétharmadánál két részre szétválasztó produkció zenei kivitelezéséért a fiatal amerikai karmester, Erik Nielsen felelt. Opera-karmesteri tehetségéhez nem fér kétség, s betanítói munkáját dicséri, hogy a kamarazenekari léptékű, kéjesen historizáló kíséret majd’ mindvégig ápoltnak hangzott. A bűvös vadász után ismét játékra is fogott kórus ugyancsak szorgalmasan fáradozott. A közönséghez intézett vaudeville-fináléban oly fennen kárhoztatott tétlenség bűnét most nincs kinek a fejére ráolvasnunk. Legfeljebb tán arra, aki nem számolja fel az operaházi előadásokat gyakorta megzavaró elektromos zajkeltés forrását.

Magyar Állami Operaház, január 18.

Neked ajánljuk