Sziget, 2012

Mellettünk a szőke nő – a Saint Etienne és a Placebo a Szigeten

Zene

Bármi volt is a szervezők gonosz szándéka azzal, hogy a poptörténet egyik legelbűvölőbb és -szeretnivalóbb jelenségét lehetetlen időpontban (a dEUS és a Hurts koncertjeivel is ütközésben) lehetetlen helyre (az egész más célokra tartogatott, rosszul hangosított, e célra pedig túlméretezett Arénába) rakja, jelentjük: az ármány nem működött, s nem tört meg a varázs. Mert lehet, hogy tíz perccel koncertkezdet előtt nagyjából öten lézengünk a sátorban, de amint besomfordálnak Stanley és Wiggs zenekovácsok, és belibben a színpadra maga a csak nehezen fokozható jelzőkkel illethető Sarah Cracknell, már lelkes (hogy azt ne mondjuk: némi áhítattal és sok nosztalgiával feltöltött) kis csapat lesi minden mozdulatát, s várja mohón a bizsergető melódiákat. És elég feljátszaniuk a Like a Motorway csalogató, gépkocsizó grúvjait, már bizseregni kezd a láb. Bob Stanley és Pete Wiggs mint afféle arctalan háttéremberek szerényen a háttérbe húzódva, fülessel a fejükön, a vasak mögül tolják végig a koncertet – de a show-t természetesen Sarah Cracknell viszi. Flitteres ruhában, tollboával: továbbra is az a csodálatos, finoman fátyolos hanggal megáldott vokalista, távolról törékenynek ható nő és elbűvölő személyiség, aki volt: magára vonja a tekintetet és egy pillanat alatt megteremti a szükséges, éltető elektromosságot színpad és a publikum között.


Fotó: Galló Rita

Egy szavunk nem lehet a műsorra: sorra csendülnek fel a klasszikus számok, mint a Who Do You Think You Are (ezt a szám eredeti vokalistájával, a koncerten végig háttérvokálozó és egzotikus hangszereket megszólaltató Debsey Wykesszal duettben adja elő), a Spring, a You’re In a Bad Way, az A Good Thing, az Only the Love Can Break Your Heart (ami eredetileg szintén nem Sarah száma volt…), no meg a fő koncertblokkot záró Nothing Can Stop Us Now. Csupa-csupa légies könnyedségű, elegánsan melankolikus vagy éppen szolidan eksztatikus, igazi easy listening ízű, már születésükkor is klasszikus popdal – általában erősen odatett diszkó-, dub- vagy house-alapokkal, maximális táncolhatósági faktorral felszerelve. És el kell ismerni: a májusban kijött új lemez, a Word And Music By Saint Etienne számai (a koncertprogram szűk harmada) is méltók a nemesen patinás életműhöz – lám, nemcsak előadói, de szerzői, lemezkészítői mivoltukban is a topon vannak.

A koncert szörnyű hangzását előbb az emlékezetből előhívott dallamok kompenzálják, de a vége felé már kicsit kevésbé tompán puffannak a hangok, s mikor a gátlástalanul, szinte vásárian diszkós He’s On The Phone-t követően elköszönnek, már meg van csinálva az esténk, sőt annál kicsit több is. (- minek -)

 

 

 

Az idei Sziget Fesztiválon még a megszokottnál is több a visszatérő vendég, az élen a hetedik magyarországi koncertjét adó Placebóval, és az elmúlt évtizedek fejleményeit ismerve ez a hetes gyanúsan magas szám, bár Depeche Mode ország lakosainak koncertre járási szokásait tekintve talán mégsem. Ha már ennyiszer láthattuk őket, akkor azt is megtapasztalhattuk, hogy a világ legnazálisabb énekhangjával rendelkező Brian Molko és társai hogyan unják meg a bizniszt: amíg a 2001-es és 2003-as bulik még egy lelkes, lendületes együttest prezentáltak, addig a későbbi fellépéseiken már unott, kelletlenül dolgozó, megfáradt irodai alkalmazottakhoz hasonlítható zenészeket láthattunk. A másfél órás játékidőt korábban nem egyszer direkt elcsaló rocksztárok becsületére legyen mondva, hogy ezúttal már fél 10-kor a Nagyszínpadon álltak, és ott is maradtak nagyjából 11-ig. A hangzás is rendben volt, a hozzáállással sem volt gond, sőt néha kifejezetten élvezni látszottak azt, hogy tízezrek előtt játszanak rockslágereket.

 


Fotó: Galló Rita

Noha a legutóbbi album, a Battle For The Sun már jó három éve megjelent, még mindig egy kicsit úgy tűnt, mintha a Placebo ezt a lemezt promotálná, ugyanis öt számot adtak elő róla, akárcsak az eggyel azelőtti Medsről. Az őket naggyá tevő korábbi albumokat viszont eléggé hanyagolták, a Without You I’m Nothingról például egyetlen szám csendült csak fel (naná, hogy nem a Pure Morning); megkaptuk továbbá a már menetrendszerűnek tekinthető Kate Bush-feldolgozást, a ráadásblokkba pedig még egy friss szám is belefért a jövőre esedékes új lemezről – nem is volt rossz, csak épp olyannak tűnt, mintha a Black-Eyedot és a Special Needst gyúrták volna össze. A záró Infra-Redet követően aztán meghajolt a három plusz három zenész (köztük a látványelemnek sem utolsó hegedűs-szintis csaj), s ekkor talán nem egy néző fejében hangzott el olyan kántálás, mint a diadalmas általános iskolai focimeccsek szurkolótáborainál („Érik a nyolcadik! Érik a nyolcadik!”), és egyáltalán nem kizárt, hogy inkább előbb, mint utóbb megint látjuk őket. Mondjuk a 2014-es VOLT Fesztiválon. (Nagy István)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.