Bármi volt is a szervezők gonosz szándéka azzal, hogy a poptörténet egyik legelbűvölőbb és -szeretnivalóbb jelenségét lehetetlen időpontban (a dEUS és a Hurts koncertjeivel is ütközésben) lehetetlen helyre (az egész más célokra tartogatott, rosszul hangosított, e célra pedig túlméretezett Arénába) rakja, jelentjük: az ármány nem működött, s nem tört meg a varázs. Mert lehet, hogy tíz perccel koncertkezdet előtt nagyjából öten lézengünk a sátorban, de amint besomfordálnak Stanley és Wiggs zenekovácsok, és belibben a színpadra maga a csak nehezen fokozható jelzőkkel illethető Sarah Cracknell, már lelkes (hogy azt ne mondjuk: némi áhítattal és sok nosztalgiával feltöltött) kis csapat lesi minden mozdulatát, s várja mohón a bizsergető melódiákat. És elég feljátszaniuk a Like a Motorway csalogató, gépkocsizó grúvjait, már bizseregni kezd a láb. Bob Stanley és Pete Wiggs mint afféle arctalan háttéremberek szerényen a háttérbe húzódva, fülessel a fejükön, a vasak mögül tolják végig a koncertet – de a show-t természetesen Sarah Cracknell viszi. Flitteres ruhában, tollboával: továbbra is az a csodálatos, finoman fátyolos hanggal megáldott vokalista, távolról törékenynek ható nő és elbűvölő személyiség, aki volt: magára vonja a tekintetet és egy pillanat alatt megteremti a szükséges, éltető elektromosságot színpad és a publikum között.
Fotó: Galló Rita
Egy szavunk nem lehet a műsorra: sorra csendülnek fel a klasszikus számok, mint a Who Do You Think You Are (ezt a szám eredeti vokalistájával, a koncerten végig háttérvokálozó és egzotikus hangszereket megszólaltató Debsey Wykesszal duettben adja elő), a Spring, a You’re In a Bad Way, az A Good Thing, az Only the Love Can Break Your Heart (ami eredetileg szintén nem Sarah száma volt…), no meg a fő koncertblokkot záró Nothing Can Stop Us Now. Csupa-csupa légies könnyedségű, elegánsan melankolikus vagy éppen szolidan eksztatikus, igazi easy listening ízű, már születésükkor is klasszikus popdal – általában erősen odatett diszkó-, dub- vagy house-alapokkal, maximális táncolhatósági faktorral felszerelve. És el kell ismerni: a májusban kijött új lemez, a Word And Music By Saint Etienne számai (a koncertprogram szűk harmada) is méltók a nemesen patinás életműhöz – lám, nemcsak előadói, de szerzői, lemezkészítői mivoltukban is a topon vannak.
A koncert szörnyű hangzását előbb az emlékezetből előhívott dallamok kompenzálják, de a vége felé már kicsit kevésbé tompán puffannak a hangok, s mikor a gátlástalanul, szinte vásárian diszkós He’s On The Phone-t követően elköszönnek, már meg van csinálva az esténk, sőt annál kicsit több is. (- minek -)
Az idei Sziget Fesztiválon még a megszokottnál is több a visszatérő vendég, az élen a hetedik magyarországi koncertjét adó Placebóval, és az elmúlt évtizedek fejleményeit ismerve ez a hetes gyanúsan magas szám, bár Depeche Mode ország lakosainak koncertre járási szokásait tekintve talán mégsem. Ha már ennyiszer láthattuk őket, akkor azt is megtapasztalhattuk, hogy a világ legnazálisabb énekhangjával rendelkező Brian Molko és társai hogyan unják meg a bizniszt: amíg a 2001-es és 2003-as bulik még egy lelkes, lendületes együttest prezentáltak, addig a későbbi fellépéseiken már unott, kelletlenül dolgozó, megfáradt irodai alkalmazottakhoz hasonlítható zenészeket láthattunk. A másfél órás játékidőt korábban nem egyszer direkt elcsaló rocksztárok becsületére legyen mondva, hogy ezúttal már fél 10-kor a Nagyszínpadon álltak, és ott is maradtak nagyjából 11-ig. A hangzás is rendben volt, a hozzáállással sem volt gond, sőt néha kifejezetten élvezni látszottak azt, hogy tízezrek előtt játszanak rockslágereket.
Fotó: Galló Rita
Noha a legutóbbi album, a Battle For The Sun már jó három éve megjelent, még mindig egy kicsit úgy tűnt, mintha a Placebo ezt a lemezt promotálná, ugyanis öt számot adtak elő róla, akárcsak az eggyel azelőtti Medsről. Az őket naggyá tevő korábbi albumokat viszont eléggé hanyagolták, a Without You I’m Nothingról például egyetlen szám csendült csak fel (naná, hogy nem a Pure Morning); megkaptuk továbbá a már menetrendszerűnek tekinthető Kate Bush-feldolgozást, a ráadásblokkba pedig még egy friss szám is belefért a jövőre esedékes új lemezről – nem is volt rossz, csak épp olyannak tűnt, mintha a Black-Eyedot és a Special Needst gyúrták volna össze. A záró Infra-Redet követően aztán meghajolt a három plusz három zenész (köztük a látványelemnek sem utolsó hegedűs-szintis csaj), s ekkor talán nem egy néző fejében hangzott el olyan kántálás, mint a diadalmas általános iskolai focimeccsek szurkolótáborainál („Érik a nyolcadik! Érik a nyolcadik!”), és egyáltalán nem kizárt, hogy inkább előbb, mint utóbb megint látjuk őket. Mondjuk a 2014-es VOLT Fesztiválon. (Nagy István)
