Metál, fúga, metró - Budapesti Õszi Fesztivál, I. rész

  • Molnár Szabolcs
  • 2005. október 20.

Zene

Egy fesztivál akkor jó, ha a programok kiválasztása sorozatos lemondásokkal jár, ha kénytelenek vagyunk dönteni két-három, egy időben kezdődő esemény között.

Egy fesztivál akkor jó, ha a programok kiválasztása sorozatos lemondásokkal jár, ha kénytelenek vagyunk dönteni két-három, egy időben kezdődő esemény között. Az idei őszi fesztivál előttünk álló második fele ilyennek ígérkezik, az első hétvége - legalábbis ami a kortárs zenei választékot illeti - nem adott okot a tépelődésre. A pénteki kínálatból (október 14.) a belga Ensemble Ictus koncertje egyértelmű választásnak tűnt, a szombati programokból pedig egy Kondor Ádám szerzői est mellé még kényelmesen felvehettük az Accord Vonósnégyes éjfélkor kezdődő metrókoncertjét.

Videoopera

A Mafilm III-IV-es stúdiója jó helyszín. Tavaly koncertet és táncelőadást láttam itt. Tökéletesen elsötétíthető, hangszigetelt, a nézőtér szabadon építhető, a műszaki feltételek kielégítőek, a lélektelen akusztika hátrányai pedig egy hangosított előadás esetén nem ütköznek ki. Az Ensemble Ictus produkciójához jobb helyszínt nem találhattak volna a szervezők. Egyetlen műsorszám hangzott el, a tavaly, 41 éves korában elhunyt olasz zeneszerző, Fausto Romitelli munkája (An Index of Metals). Az idehaza kevéssé ismert komponista most hallott-látott darabjának műfaji meghatározása (videoopera szoprán szólistára, zenekarra, multimédiás vetítésre és elektronikára) igencsak félrevezető. Az opera műfaja talán elég tág ahhoz, hogy az egy - zenei szempontból mellékes - kváziszereplőt foglalkoztató, cselekmény- és drámamentes kompozíciót operának tartsuk, de ha a tavaly látott igen kreatív Van der Aa-opus (One) video-opera, akkor Romitelli darabja még távolról sem az. Ám ha nem akarjuk megfosztani magunkat a mű élvezetétől, érdemes a műfaji okvetetlenkedésen hamar túltenni magunkat. Az egyórányi darabban így is van elég felfedeznivaló.

A zenekar (zongora, szintetizátor, néhány fúvós hangszer, szólóhegedű és szólócselló, basszus és elektromos gitár, ütős hangszerek, szopránszólista) erősítőn keresztül szólt, a háttér három vetítővásznára párhuzamos mozgóképeket vetítettek. A képek alapján megkísérelhettük a mű címét értelmezni. Miután elhessegettük magunktól az idétlen "Fém mutatóujj" változatot, a "Fémek lajstroma" címnél hor-gonyoztunk le. A látványosan fotografált és szellemesen animált képeken, azt hiszem, szupermakrókat, karcolt fémfelületeken megtörő fényeket, higanycseppek táncát, kékes, zöldes és bronzos árnyalatokat láttam, olyan felbontásban és perspektívából, mely nem összevethető a hétköznapi tapasztalattal (videó: Paolo Pachini és Leonardo Romoli). A látvány szép volt (rave-party, mondja a szerző), és nem akart különösebben szorosan kapcsolódni a felhangzó zenéhez. Utóbbi profi munka (ennek megfelelően hűvös), léptékének dimenzióiról mindjárt a kezdő effektusok felhangzásakor képet alkothattunk. Egy szintetizátorakkord áramszünetet imitálva félbeszakadt, majd az esemény még legalább háromszor megismétlődött. Nem motívumboncolgatós, fejlesztő-építkező muzsikára hangolt ez a "nyitány" és a folytatás, inkább hangulatokat, határozott érzéki benyomásokat akart kelteni. Ebben a hangerő nyomása és a feszes, fegyelmezett tempóban játszott markáns ritmusok vitték a prímet, a nagy vehemenciával játszó vonósokat figyelve rá kellett jönnünk, hogy ezt a zenét a szó klasszikus értelmében nem is lehet szépen (mívesen, árnyaltan, változatos tónussal stb.) játszani. Az énekesnő angolul, nem túl jelentős hangon énekelt, egy-egy szótöredéknél többet nem tudtam elcsípni. (Talán nem is fontos a mű szövege.) A zenei folyamatban feltehetőleg több alkalommal is improvizált részek hangzottak el, a legvégén biztosan. Az utolsó két és fél percet egy rögtönzött, kőkemény (metál) gitárszóló tette ki, mely annyira szervesen illeszkedett a teljes mű anyagába, hogy csak a partitúrába pillantva derült ki: semmi sincs belőle leírva. De nem csak a gitáros, valamennyi zenész kimagasló szaktudással végezte a dolgát, a produkció igencsak begyakoroltnak és kiérleltnek tűnt.

Nem kállai kettős

Szombaton az IBS Színpadán Csalog Gábor (zongora) és Klenyán Csaba (klarinét) Kondor Ádám mahleri méretű és komplexitású ka-maraművét (Variation of a Double) adta elő. A "double" jelentésmezejének innenső szélén a barokk hangszeres zene díszített, variált ismétlése, a túlsó parton pedig egy pszichoanalitikus műszó áll, elég bonyolult képlet tehát ahhoz, hogy ezúttal ne vesződjünk szabatos magyarí-tásával. A kétrészes koncert első felében - az eredetileg tervezett sorrendet megfordítva - a Variation of a Double hangzott el, a második részben az ehhez az anyaghoz szorosabban-lazábban kapcsolódó négy fúga. Műismertető helyett tájékozódást segítő kalauzt kaptunk Kondortól, melyben különböző összefüggésekben több zeneszerzőre (Schubert, Szkrjabin, Bartók, Webern, Sosztakovics, Messiaen, Boulez) is utal. Nem említi viszont Schumannt. Pedig Kondor darabjának naplójellege, irodalmi inspirációinak nyílt vállalása (lehet, hogy ez az utóbbi az értelmezés útjába telepített kelepce?), asszociatív láncokra épülő fantáziaszerkezete Schumannra emlékeztet. Számomra nem volt váratlan, hogy a monumentális kompozíció első hallásra legerőteljesebb pillanatai a nagy formai fegyelemmel megírt részekhez kapcsolódva születtek meg. A felhalmozott nagy mennyiségű anyag jelenlegi formájában Kurtág megkomponált koncertjeire emlékeztet, azzal a döntő különbséggel, hogy Kurtág egy-egy koncert erejéig eredetileg nem összetartozó elemekből alakít ki sorozatokat. A koncertre sajnálatosan kevesen voltak kíváncsiak; úgy tűnt, hogy sem a két nagy munkabírású és elsőrangú muzsikus, sem pedig egy jelentős alkotóvá érő zeneszerző nem jelentett elég vonzerőt.

Underground avantgárd

Vonzotta viszont az embereket éjfélkor a jó bulinak ígérkező metróbeli koncert, ahol az Accord Vonósnégyes Arvo Pärt-, Michael Tippett- és Arnold Schönberg-műveket játszott. Előre borítékolható, hogy az őszi fesztivál egyik legsikeresebb produkcióját rendezték meg a kék metró Ferenciek terei peronján. A metró - Antal Nimród divatfilmjén túl - gazdag metafora. Ha ez a metafora képes akcióba lépni egy Schönberg-vonósnégyessel, akkor érdemes lecuccolni a föld alá. Az érdeklődés azt igazolta, hogy az ilyen típusú happeningre sokan vevők. Még a koncert 22 perces csúszását is tolerálták, ami a lekapcsolt szellőzés mellett szép teljesítmény. Bennem nem ütközött össze a metró Schönberggel vagy Tippett-tel, így a koncertet úgy hallgattam, mintha egy kamaraterem nézőterén ülnék. Az Accord Vonósnégyes nem játszott jó formában. Két Pärt-darabbal (Fratres, Summa) indítottak. A műveket már korábbról ismertem, tudtam, hogy sovánka anyagból íródtak. Hatásos előadásuk azonban nem reménytelen. Kristálytiszta intonáció, szépen formált hangok, kiegyenlített dinamika kell hozzá, ott is, ahol ez nem nyilvánvaló (Fratres kezdete). Ez, ott lenn a mélyben, nem jött össze. Valószínűleg Tippett I. vonósnégyesében is kevesebb a szerencsétlen hely. Az Accord Vonósnégyes előadásából úgy tűnt, hogy a mű második tételében kifejezetten ügyetlen harmóniafűzések vannak, harmadik tételét pedig elfedi az esetlen kontrapunkttech-nika csikorgása. Egyedül Schönberg II. vonósnégyese néhány részletének előadása utalt arra, hogy a kvartett-társaság esetleg képes majd megszabadulni a "vicces helyszíneken játszó vonósnégyes" címkétől. Sajnáltam, hogy az énekszólóval (Gál Gabi) bővített két utolsó tételre az előadók fizikailag kimerültek.

Figyelmébe ajánljuk