Mint oly sok egyéb mai zenekar, a Metz is a feltámasztási mezőnyben gyakorlatozik, de kivételes helyzetben van: hosszú évek óta ez az első új zenekar, amely az amerikai noise-rock szapora pulzusú verzióját jelentős kiadónál tudja teliholdnál megidézni. Egy húsz éve még megkerülhetetlen, de több mint tíz éve elhalt stílusirányzat kaphat második esélyt általa, nem meglepő hát, hogy igen nagy most a ráfókuszált figyelem. A Metz a fentebb sorolt legendáktól sokat eltanult: a szögletes gitározást, a minimalizmust, a takarékosságot (a lemez alig harminc perc), a kíméletlen feszességet oldó punkos köpködést, az intenzitást, és azt, hogy miként lehet nyugtalanító zajhoz jutni elektronika nélkül, egy gitár és egy basszusgitár hadra fogásával. Öt éven át koncerttermekben érlelt lemezén ráadásul nem csupán érdekes hangok vannak, hanem megfogható dalok is. Mindazonáltal az eredeti motívumok hiánya így is feltűnő, de bemutatkozásnak a Metz ezzel együtt több mint tisztességes.
Sub Pop, 2012
