Nem először vonult szent magányba, egy évtizede például egy norvég erdőben telelt, aztán bánatos élményeit a Dawnon énekelte meg. De voltaképpen úgy nagyjából mindegyik Elverum-korong - legyen szó korai lofista Microphones-lemezről vagy az újabb kori bandanév, a Mount Eerie dolgairól - olyanformán szól, mintha legalábbis valahol egy világvégi kunyhóban dalolná (vagy álmodta volna) valaki egy áthatolhatatlanul sűrű nyírfaerdő és egy baljósan morajló vízesés közvetlen közelében.
A természeti erők titkát kutató Elverum a legújabb anyagokon is örök témáiról mesél. Ám míg a tavasszal megjelent Clear Moont egy csendesen baljós és higgadt regiszter uralta, addig az alig fél évvel később érkező párdarab jócskán zordabb, súlyosabb, és rendre át- meg átmossa a fenséges, kakofón gitárzaj. A black metal ihletését világossá tévő Wind's Poem komor robaja köszön vissza, de annál is fenyegetőbb a hangulat. Két halk szavú balladán és egy kurta átvezető tételen kívül sötét és masszív témákra felhúzott számok váltják egymást. De nem haladnak semerre, csak formátlanul örvénylenek, hol megtorpannak, hol újra nekiindulnak, s olykor - de felette ritkán - Elverum törékeny hangja motyog elő a jobbára torzított gitárokkal szőtt hangfüggönyök mögül. Mintha eltévedtünk volna a ködben, miközben minden irányból az óceán hörög. Talán kevesebb a meglepő ötlet a szokásosnál, és akad néhány túlhúzott darab, Elverum szuverén világa azonban továbbra is lenyűgöző.
P. W. Elverum & Sun, 2012
