mi a kotta?

A legjobb semmit

  • mi a kotta
  • 2013. december 1.

Zene

"Vannak olyan mélyen erényes jellemek, akiknek szükségük van rá, hogy higgyenek Istenben; vannak mások, nem kevésbé tökéletesek, akik nagyon jól megvannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi... Ezen a két emberen azonban valóban töprengenem kell." Verdiné, született Giuseppina Strepponi fogalmazott ekképpen az 1870-es évek elején arról a két, az intézményesített vallásossággal hadilábon álló olasz nagyságról, akik nélkül sohasem jöhetett volna létre a XIX. század máig legnépszerűbb rekviemje.

A "nélkül" névutó használata persze félrevezető lehet, mert hiszen A jegyesek kikezdhetetlen jellemű szerzőjét éppenséggel nélkülözni kellett a Requiem megszületéséhez, lévén az többé-kevésbé az ő emlékezetére komponált halotti mise. A halottak napja környékén elmaradhatatlan alkotást, amelyről Wagner szerint "a legjobb semmit sem mondani", most csütörtökön és pénteken is meghallgathatjuk akár. Előbb a Zeneakadémia egyik első nyilvános koncertjén, a Csaba Péter által vezényelt MÁV Szimfonikus Zenekarral, a Kodály Kórussal, valamint Sümegi Eszterrel és hazai szólistatársaival (október 31., hét óra), majd pedig magyar-olasz koprodukcióban az MR zenei együttesei és a Nemzeti Énekkar közös fellépésén (Nemzeti Hangversenyterem, november 1., fél nyolc).

A Verdié mellett értelemszerűen a mozarti Requiem is felhangzik majd e napokban, méghozzá három különböző koncerten. Ezek sorából a Concerto Budapest pénteki hangversenyét ajánljuk külön és fennen, mely hangverseny Keller András által igazított programján Mozart legutolsó műve mellett Bach temetésre szánt korai kantátája, az Actus Tragicus, illetve Richard Strauss szimfonikus költeménye, a Halál és megdicsőülés is szerepel majd (Zeneakadémia, november 1., fél nyolc). "Furcsa, de a haldoklás pontosan olyan, ahogyan hatvan éve megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben" - mondta élete utolsó napjaiban Strauss a műről, amelynek egykor vonakodva bár, de szöveges programot is adott:

"A beteg férfi ágyban fekszik, alszik, nehezen, szabálytalanul lélegzik; kellemes álmok mosolyt varázsolnak arcára, szenvedése ellenére; álma megkönnyebbül; felébred. Megint szörnyű fájdalmak gyötrik; tagjai lázban reszketnek - ahogy a roham végéhez közeledik, és visszatér a fájdalom, megjelenik előtte élete útjának gyümölcse, az eszme, az Eszmény, amelyet megvalósítani igyekezett, hogy művészetét kifejezze, amelyet azonban nem volt képes tökéletesíteni, mert emberi lény nem tökéletesíthette. Közeledik halálának órája, a lélek elhagyja a testet, hogy az örök mindenségben a legdicsőbb alakban találjon tökéletességre, amelyet itt a földön nem érhetett el."

A soros ajánlónk által átfogott napok koncertprogramját egyébiránt jeles orosz zongoristák vendégfellépései keretezik majd. A Nemzeti Filharmonikusok koncertjére Kocsis Zoltán a fiatal Nikolai Tokarevet invitálta (képünkön), hogy Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének magánszólamát el-, le- és kijátssza (Nemzeti Hangversenyterem, október 31., fél nyolc). Egy héttel később azután, a Fesztiválzenekar bérleti hangversenyeire - az eredetileg remélt Martha Argerich helyett - Mihail Pletnyov érkezik majd, hogy a Mazeppa szimfonikus költemény és a Reformáció-szimfónia között nekiüljön az első, grófnéi előadója után olykor a "Lützow" melléknévvel említett Mozart-versenymű, az 1776-os C-dúr zongoraverseny szólójának (Zeneakadémia, november 7., háromnegyed nyolc).

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.