Interjú

„Mi kiástuk magunkat”

Julia Lezsnyeva énekes

Zene

Október 30-án énekelte Händel Eszter című oratóriumát a Müpában. Az orosz szoprán meseszerű szülőhelyéről, a zenei versenyekről, kedvenc partnereiről és a memóriájáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szüleid geofizikusok voltak. Tudsz valamit a geofizikáról?

Julia Lezsnyeva: A szüleim persze szerették volna, ha követem őket, de én semmiféle vonzalmat nem mutattam a matematika iránt. Szerencsére édesanyám megérezte, hogy a zenéhez viszont van tehetségem és kedvem is. Így a geofizikáról nem tudok sokat, és csak idősebb koromban kezdtem kérdezgetni a szüleimet, hogy meséljenek a fiatalkorukról, az iskoláikról. A történeteik nemcsak a tudományos munkájukról, kísérleteikről, módszereikről, felfedezéseikről szóltak, hanem a személyes élményeikről is, mert rengeteg őrületes dologban volt részük a munkájuk során, Oroszországban és a Távol-Keleten.

MN: Szahalin szigete, ahol születtél, olyan messze van, mintha mesében lenne. Milyen volt ott felnőni?

JL: Nagyon boldog voltam ott, a gyerekkorom teljesen gondtalanul telt. Szerettem a tanáraimat, ők is szerettek engem, és nagyon erős kötelék fűzött a barátaimhoz. Az iskola után is mindig együtt játszottunk. A legerősebb emlékeim hozzájuk kapcsolódnak – meg a téli havazáshoz. Egyszer olyan sok hó esett, hogy az első emeletet is teljesen elfedte. Kinyitottuk az ajtót, nem volt fény, nem volt utca, édesapámmal nekiálltunk a lapátolásnak. Persze senki más nem mozdult a házban, nem volt értelme, de mi kiástuk magunkat, ő pedig elvitt az óvodába, ahol persze senki nem volt.

MN: Visszamész-e néha Szahalinra?

JL: Nem, most nem is lehet; remélem, előbb-utóbb javulni fog a helyzet. De őrzöm ezt a romantikus, nagyon érzelmes álmot, hogy egyszer visszamehetek oda. Amikor kiskamasz koromban Moszkvába kerültem – ott kezdődött az igazi „kemény munka” –, egyedül voltam, búskomor voltam, néha sírtam is, és visszagondoltam a szahalini kisvárosunkra, az elképesztően szép természetre és a barátaimra. Ma persze már nyugodtabb vagyok, de a vágy ugyanúgy megvan.

MN: És most hol vagy otthon?

JL: Leginkább útközben… ha ez a válasz elfogadható. Bárhol vagyok, az az otthonom, igyekszem élvezni a szabadságot, és nem kötődni egyetlen helyhez.

MN: Cardiffban tanultál, miért pont ott?

JL: Ez egyszerre volt szerencsés véletlen, a világegyetem ajándéka, és egy nagyon is stratégiai döntés: 16–17 éves koromban döntenem kellett a további életemről, és Moszkvában találkoztam egy csodálatos amerikai hölggyel, a moszkvai Kempinski szálloda vezetőjének feleségével. A hölgy nagy zenerajongó volt, sokat segített a fiatal muzsikusoknak és más művészeknek is. Sokat találkoztunk, összebarátkoztunk. Azt mondta, én adtam az inspirációt az általa létrehozott Kempinski Arts Support Programme-hoz, amelynek én lettem az első ösztöndíjasa, a cardiffi tandíjat pedig a walesi kormány állta. A hölgy nagyon szerette a hangomat, és felelősséget érzett a további fejlődésemért. Ő segített kapcsolatot teremteni a cardiffi akadémiával és annak csodálatos énekes-énektanár vezetőjével, Dennis O’Neill-lel. Nagyszerű hely volt, mindenkinek tudom ajánlani; nekem azért is volt jó, mert az egy kicsi iskola, így könnyebben el tudtam viselni, hogy először voltam távol – nagyon távol – a családomtól. Londonban vagy egy másik nagyvárosban ez nagyon nehéz lett volna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.