Interjú

„Mi kiástuk magunkat”

Julia Lezsnyeva énekes

Zene

Október 30-án énekelte Händel Eszter című oratóriumát a Müpában. Az orosz szoprán meseszerű szülőhelyéről, a zenei versenyekről, kedvenc partnereiről és a memóriájáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szüleid geofizikusok voltak. Tudsz valamit a geofizikáról?

Julia Lezsnyeva: A szüleim persze szerették volna, ha követem őket, de én semmiféle vonzalmat nem mutattam a matematika iránt. Szerencsére édesanyám megérezte, hogy a zenéhez viszont van tehetségem és kedvem is. Így a geofizikáról nem tudok sokat, és csak idősebb koromban kezdtem kérdezgetni a szüleimet, hogy meséljenek a fiatalkorukról, az iskoláikról. A történeteik nemcsak a tudományos munkájukról, kísérleteikről, módszereikről, felfedezéseikről szóltak, hanem a személyes élményeikről is, mert rengeteg őrületes dologban volt részük a munkájuk során, Oroszországban és a Távol-Keleten.

MN: Szahalin szigete, ahol születtél, olyan messze van, mintha mesében lenne. Milyen volt ott felnőni?

JL: Nagyon boldog voltam ott, a gyerekkorom teljesen gondtalanul telt. Szerettem a tanáraimat, ők is szerettek engem, és nagyon erős kötelék fűzött a barátaimhoz. Az iskola után is mindig együtt játszottunk. A legerősebb emlékeim hozzájuk kapcsolódnak – meg a téli havazáshoz. Egyszer olyan sok hó esett, hogy az első emeletet is teljesen elfedte. Kinyitottuk az ajtót, nem volt fény, nem volt utca, édesapámmal nekiálltunk a lapátolásnak. Persze senki más nem mozdult a házban, nem volt értelme, de mi kiástuk magunkat, ő pedig elvitt az óvodába, ahol persze senki nem volt.

MN: Visszamész-e néha Szahalinra?

JL: Nem, most nem is lehet; remélem, előbb-utóbb javulni fog a helyzet. De őrzöm ezt a romantikus, nagyon érzelmes álmot, hogy egyszer visszamehetek oda. Amikor kiskamasz koromban Moszkvába kerültem – ott kezdődött az igazi „kemény munka” –, egyedül voltam, búskomor voltam, néha sírtam is, és visszagondoltam a szahalini kisvárosunkra, az elképesztően szép természetre és a barátaimra. Ma persze már nyugodtabb vagyok, de a vágy ugyanúgy megvan.

MN: És most hol vagy otthon?

JL: Leginkább útközben… ha ez a válasz elfogadható. Bárhol vagyok, az az otthonom, igyekszem élvezni a szabadságot, és nem kötődni egyetlen helyhez.

MN: Cardiffban tanultál, miért pont ott?

JL: Ez egyszerre volt szerencsés véletlen, a világegyetem ajándéka, és egy nagyon is stratégiai döntés: 16–17 éves koromban döntenem kellett a további életemről, és Moszkvában találkoztam egy csodálatos amerikai hölggyel, a moszkvai Kempinski szálloda vezetőjének feleségével. A hölgy nagy zenerajongó volt, sokat segített a fiatal muzsikusoknak és más művészeknek is. Sokat találkoztunk, összebarátkoztunk. Azt mondta, én adtam az inspirációt az általa létrehozott Kempinski Arts Support Programme-hoz, amelynek én lettem az első ösztöndíjasa, a cardiffi tandíjat pedig a walesi kormány állta. A hölgy nagyon szerette a hangomat, és felelősséget érzett a további fejlődésemért. Ő segített kapcsolatot teremteni a cardiffi akadémiával és annak csodálatos énekes-énektanár vezetőjével, Dennis O’Neill-lel. Nagyszerű hely volt, mindenkinek tudom ajánlani; nekem azért is volt jó, mert az egy kicsi iskola, így könnyebben el tudtam viselni, hogy először voltam távol – nagyon távol – a családomtól. Londonban vagy egy másik nagyvárosban ez nagyon nehéz lett volna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.