Interjú

„Mi kiástuk magunkat”

Julia Lezsnyeva énekes

Zene

Október 30-án énekelte Händel Eszter című oratóriumát a Müpában. Az orosz szoprán meseszerű szülőhelyéről, a zenei versenyekről, kedvenc partnereiről és a memóriájáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szüleid geofizikusok voltak. Tudsz valamit a geofizikáról?

Julia Lezsnyeva: A szüleim persze szerették volna, ha követem őket, de én semmiféle vonzalmat nem mutattam a matematika iránt. Szerencsére édesanyám megérezte, hogy a zenéhez viszont van tehetségem és kedvem is. Így a geofizikáról nem tudok sokat, és csak idősebb koromban kezdtem kérdezgetni a szüleimet, hogy meséljenek a fiatalkorukról, az iskoláikról. A történeteik nemcsak a tudományos munkájukról, kísérleteikről, módszereikről, felfedezéseikről szóltak, hanem a személyes élményeikről is, mert rengeteg őrületes dologban volt részük a munkájuk során, Oroszországban és a Távol-Keleten.

MN: Szahalin szigete, ahol születtél, olyan messze van, mintha mesében lenne. Milyen volt ott felnőni?

JL: Nagyon boldog voltam ott, a gyerekkorom teljesen gondtalanul telt. Szerettem a tanáraimat, ők is szerettek engem, és nagyon erős kötelék fűzött a barátaimhoz. Az iskola után is mindig együtt játszottunk. A legerősebb emlékeim hozzájuk kapcsolódnak – meg a téli havazáshoz. Egyszer olyan sok hó esett, hogy az első emeletet is teljesen elfedte. Kinyitottuk az ajtót, nem volt fény, nem volt utca, édesapámmal nekiálltunk a lapátolásnak. Persze senki más nem mozdult a házban, nem volt értelme, de mi kiástuk magunkat, ő pedig elvitt az óvodába, ahol persze senki nem volt.

MN: Visszamész-e néha Szahalinra?

JL: Nem, most nem is lehet; remélem, előbb-utóbb javulni fog a helyzet. De őrzöm ezt a romantikus, nagyon érzelmes álmot, hogy egyszer visszamehetek oda. Amikor kiskamasz koromban Moszkvába kerültem – ott kezdődött az igazi „kemény munka” –, egyedül voltam, búskomor voltam, néha sírtam is, és visszagondoltam a szahalini kisvárosunkra, az elképesztően szép természetre és a barátaimra. Ma persze már nyugodtabb vagyok, de a vágy ugyanúgy megvan.

MN: És most hol vagy otthon?

JL: Leginkább útközben… ha ez a válasz elfogadható. Bárhol vagyok, az az otthonom, igyekszem élvezni a szabadságot, és nem kötődni egyetlen helyhez.

MN: Cardiffban tanultál, miért pont ott?

JL: Ez egyszerre volt szerencsés véletlen, a világegyetem ajándéka, és egy nagyon is stratégiai döntés: 16–17 éves koromban döntenem kellett a további életemről, és Moszkvában találkoztam egy csodálatos amerikai hölggyel, a moszkvai Kempinski szálloda vezetőjének feleségével. A hölgy nagy zenerajongó volt, sokat segített a fiatal muzsikusoknak és más művészeknek is. Sokat találkoztunk, összebarátkoztunk. Azt mondta, én adtam az inspirációt az általa létrehozott Kempinski Arts Support Programme-hoz, amelynek én lettem az első ösztöndíjasa, a cardiffi tandíjat pedig a walesi kormány állta. A hölgy nagyon szerette a hangomat, és felelősséget érzett a további fejlődésemért. Ő segített kapcsolatot teremteni a cardiffi akadémiával és annak csodálatos énekes-énektanár vezetőjével, Dennis O’Neill-lel. Nagyszerű hely volt, mindenkinek tudom ajánlani; nekem azért is volt jó, mert az egy kicsi iskola, így könnyebben el tudtam viselni, hogy először voltam távol – nagyon távol – a családomtól. Londonban vagy egy másik nagyvárosban ez nagyon nehéz lett volna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.