Interjú

„Mi kiástuk magunkat”

Julia Lezsnyeva énekes

Zene

Október 30-án énekelte Händel Eszter című oratóriumát a Müpában. Az orosz szoprán meseszerű szülőhelyéről, a zenei versenyekről, kedvenc partnereiről és a memóriájáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szüleid geofizikusok voltak. Tudsz valamit a geofizikáról?

Julia Lezsnyeva: A szüleim persze szerették volna, ha követem őket, de én semmiféle vonzalmat nem mutattam a matematika iránt. Szerencsére édesanyám megérezte, hogy a zenéhez viszont van tehetségem és kedvem is. Így a geofizikáról nem tudok sokat, és csak idősebb koromban kezdtem kérdezgetni a szüleimet, hogy meséljenek a fiatalkorukról, az iskoláikról. A történeteik nemcsak a tudományos munkájukról, kísérleteikről, módszereikről, felfedezéseikről szóltak, hanem a személyes élményeikről is, mert rengeteg őrületes dologban volt részük a munkájuk során, Oroszországban és a Távol-Keleten.

MN: Szahalin szigete, ahol születtél, olyan messze van, mintha mesében lenne. Milyen volt ott felnőni?

JL: Nagyon boldog voltam ott, a gyerekkorom teljesen gondtalanul telt. Szerettem a tanáraimat, ők is szerettek engem, és nagyon erős kötelék fűzött a barátaimhoz. Az iskola után is mindig együtt játszottunk. A legerősebb emlékeim hozzájuk kapcsolódnak – meg a téli havazáshoz. Egyszer olyan sok hó esett, hogy az első emeletet is teljesen elfedte. Kinyitottuk az ajtót, nem volt fény, nem volt utca, édesapámmal nekiálltunk a lapátolásnak. Persze senki más nem mozdult a házban, nem volt értelme, de mi kiástuk magunkat, ő pedig elvitt az óvodába, ahol persze senki nem volt.

MN: Visszamész-e néha Szahalinra?

JL: Nem, most nem is lehet; remélem, előbb-utóbb javulni fog a helyzet. De őrzöm ezt a romantikus, nagyon érzelmes álmot, hogy egyszer visszamehetek oda. Amikor kiskamasz koromban Moszkvába kerültem – ott kezdődött az igazi „kemény munka” –, egyedül voltam, búskomor voltam, néha sírtam is, és visszagondoltam a szahalini kisvárosunkra, az elképesztően szép természetre és a barátaimra. Ma persze már nyugodtabb vagyok, de a vágy ugyanúgy megvan.

MN: És most hol vagy otthon?

JL: Leginkább útközben… ha ez a válasz elfogadható. Bárhol vagyok, az az otthonom, igyekszem élvezni a szabadságot, és nem kötődni egyetlen helyhez.

MN: Cardiffban tanultál, miért pont ott?

JL: Ez egyszerre volt szerencsés véletlen, a világegyetem ajándéka, és egy nagyon is stratégiai döntés: 16–17 éves koromban döntenem kellett a további életemről, és Moszkvában találkoztam egy csodálatos amerikai hölggyel, a moszkvai Kempinski szálloda vezetőjének feleségével. A hölgy nagy zenerajongó volt, sokat segített a fiatal muzsikusoknak és más művészeknek is. Sokat találkoztunk, összebarátkoztunk. Azt mondta, én adtam az inspirációt az általa létrehozott Kempinski Arts Support Programme-hoz, amelynek én lettem az első ösztöndíjasa, a cardiffi tandíjat pedig a walesi kormány állta. A hölgy nagyon szerette a hangomat, és felelősséget érzett a további fejlődésemért. Ő segített kapcsolatot teremteni a cardiffi akadémiával és annak csodálatos énekes-énektanár vezetőjével, Dennis O’Neill-lel. Nagyszerű hely volt, mindenkinek tudom ajánlani; nekem azért is volt jó, mert az egy kicsi iskola, így könnyebben el tudtam viselni, hogy először voltam távol – nagyon távol – a családomtól. Londonban vagy egy másik nagyvárosban ez nagyon nehéz lett volna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.