Interjú

„Kották fölött görnyedtem”

Jordi Savall karmester

Zene

Mindennél többre értékeli azt az időszakot, amikor előadóművészi pályájára való felkészülésként elmélyült a reneszánsz és barokk zenében. A világhírű gambajátékos, a régizene doyenje ismét visszatér a Budapesti Fesztiválzenekarhoz, hogy Händel, Telemann és Gluck műveit vezényelje november 7-én és 8-án.

Magyar Narancs: A viola da gamba játék egyik pionírjának mondják. Ez a cselló elődje, amelyet a játékos a térde közé fog. Tényleg nem ismerték a hangszert, amikor ön játszani kezdett?

Jordi Savall: Tényleg nem! Vagy ha forogtak is közkézen régi gambák, akkor is úgy játszottak rajtuk, mint a modern csellón, egészen más vonókezeléssel és technikával. Azokat a zeneszerzőket, mint Marin Marais vagy Sainte-Colombe, akik nélkül elképzelhetetlen a viola da gamba repertoárja, szintén nem ismerte a közönség.

MN: Hogyan képzeljük el azt a folyamatot, amikor egy csellistából régizenész lett?

JS: Heteken át ültem a párizsi Bibliothèque nationale de France-ban, a brüsszeli Bibliothèque royale de Belgique-ben és a British Museum könyvtárában, ahol elég terjedelmes korpuszt találtam, kottákat és tankönyveket arra, hogyan kell ezen a hangszeren játszani. Ez a hatvanas években volt, a húszas éveim derekán. 1968-ban kezdtem tanulni a bázeli Schola Cantorum intézetben, és arra kértem mesteremet, August Wenzingert, hogy segítsen tökéletesíteni a gambajátékomat. Úgy akartam játszani, mint Marin Marais! Újabb három év következett, és csak utána kezdtem koncertezni. Addig minden a felkészülésről szólt.

MN: A historikus muzsikálás hasonló az időutazáshoz. Kivel találkozna, ha visszautazhatna a reneszánsz és barokk korba?

JS: Micsoda kérdés! Bachhal, Mozarttal, Beethovennel. És persze Sainte-Colombe-bal és Marin Marais-vel.

MN: Rengeteg felvételt készített az elmúlt ötven évben. De vajon mennyiben kellett tudósnak, és mennyiben művésznek lenni a korhűséghez? Inkább egzakt tudásra, vagy képzelőerőre, a szépérzékre volt szükség a hangzás kialakításában?

JS: A Hespèrion XX együttes megalapításáig tíz éven át mindennap, reggeltől estig a kották és a korabeli források fölött görnyedtem, zenéltem és tanultam, hogy helyes stílusismeretre, ízlésre és műveltségre tegyek szert. Maga a zene volt a mesterem. Ha egy zenésznek nyitva van a füle, ha jó szakember, fegyelmezett és szorgalmas, akkor megtalálja a kulcsot a régizenéhez. A zene magától megszólal. De a lényeget az emberi tényező jelenti: a zenét elő kell adni, meg kell tölteni érzelemmel, ízléssel. Hadd kérdezzem meg, hány muzsikust ismer ma, aki tíz évig csak tanul, és nem lép ki rögtön a rivaldafénybe? Ugye, egyet sem. Túl hamar és túl gyorsan akarnak előrelépni, nincs idejük arra, hogy elmélyüljenek a zenében.

MN: A budapesti koncertjein Händel és Telemann mellett vezényel egy Gluck-darabot is, utóbbi gyakran elsikkad Haydn és Mozart mellett. Pedig nem is előfutára, hanem úttörője volt a klasszika korszakának.

JS: Gluck tényleg rendkívüli komponista, a zenéje tele van fantasztikus energiával, kifejező­erővel, meglepetéssel és gyönyörűséggel. Inspirálta Haydnt és Mozartot. Elég csak a most felcsendülő balettzenére, a Don Juanra gondolni, amelyből Mozart sokat merített a Don Giovanni komponálásakor.

MN: Milyen többletet jelent, hogy Gluck zenéjét historikus megközelítésben adják elő?

JS: Amikor Gluck alkotni kezdett, koncertünk másik főszereplője, Händel még életben volt. Európában éppen megváltozott az uralkodó stílus, a barokk pompát felváltotta a letisztult klasszika. De ez nem egyik napról a másikra történt. A mi megközelítésünk jobban rekonstruálja a zene evolúcióját: amikor Gluckot játszunk, a barokk felől tekintünk rá, hiszen abból nőtt ki, ahogy Beethovent is célravezetőbb Haydn irányából megközelíteni, és nem Wagneréből. A zenetörténet, ahogy az idő, mindig előrehalad, sosem hátra, s ha ellenkezőképpen szemléljük, sok apró érdekességet elmulaszthatunk.

MN: Händel és Gluck idejében, a 18. század derekán a karmesteri szerep sem forrott még ki, a modern dirigens csak jó ötven évvel később, a romantika kezdetén jelenik meg. Hogyan vezényel ön?

 
Fotó: David Ignaszweski

JS: Nem vagyok tipikus karmester, aki egy életet áldozott rá, hogy megtanuljon vezényelni. Zenész vagyok, zenét csinálok. Az a feladatom, hogy az együttes megfelelő hangsúlyokkal, tempóval és érzelmi töltettel muzsikáljon. Amíg meg nem jelent az a frakkos, pálcás karmester, akit ma is ismerünk, ezt változatos módon érték el a zenekarvezetők, és az én módszereim is szabadabbak, mint a kollégáimé.

MN: Rendszeresen fellép a Budapesti Fesztiválzenekar régizenei együttesével. Miért szeret velük dolgozni?

JS: Kiváló muzsikusok, akik mindig nyitottak az új benyomásokra. Azt is érzem, hogy jó kezekben vannak, jó karmesterük van, hiszen megőrizték a frissességüket, hajlékonyságukat. Ennél többet nem is kérhet egy vendégkarmester, aki ráadásul a megszokottól eltérő igényekkel érkezik. Ebből következik az is, hogy egy modern szimfonikus zenekarban épp olyan kiválóan zenélnek, mint historikus hangszereken, a saját régizenei együttesük tagjaként.

MN: Úgy tudom, legújabb projektjében az európai háborúk kérdésével foglalkozik. Hogyan lehet ezt a zenében megragadni?

JS: Pontosabban a háború és a béke érdekel. Az európai történelem konfliktusok sorozatából áll, a harcokat mindig ünnepélyes békeszerződések követték, amelyeknek zenei lenyomatuk is van. A vezérfonalat Erasmus gondolatai jelentik, akivel már egy évtizede megjelent lemezünk foglalkozott. A nagy humanista azt mondta, hogy az emberek nagy része gyűlöli a háborút és békére vágyik, de másutt azt is leírta, hogy aki egyszer emberre vadászott, soha nem akar vadászni másra.

 

A lapszám további cikkei itt érhetőek el >>>

Heti hírlevelünkre itt tud feliratkozni >>>

Neked ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.