Magyar Narancs: A viola da gamba játék egyik pionírjának mondják. Ez a cselló elődje, amelyet a játékos a térde közé fog. Tényleg nem ismerték a hangszert, amikor ön játszani kezdett?
Jordi Savall: Tényleg nem! Vagy ha forogtak is közkézen régi gambák, akkor is úgy játszottak rajtuk, mint a modern csellón, egészen más vonókezeléssel és technikával. Azokat a zeneszerzőket, mint Marin Marais vagy Sainte-Colombe, akik nélkül elképzelhetetlen a viola da gamba repertoárja, szintén nem ismerte a közönség.
MN: Hogyan képzeljük el azt a folyamatot, amikor egy csellistából régizenész lett?
JS: Heteken át ültem a párizsi Bibliothèque nationale de France-ban, a brüsszeli Bibliothèque royale de Belgique-ben és a British Museum könyvtárában, ahol elég terjedelmes korpuszt találtam, kottákat és tankönyveket arra, hogyan kell ezen a hangszeren játszani. Ez a hatvanas években volt, a húszas éveim derekán. 1968-ban kezdtem tanulni a bázeli Schola Cantorum intézetben, és arra kértem mesteremet, August Wenzingert, hogy segítsen tökéletesíteni a gambajátékomat. Úgy akartam játszani, mint Marin Marais! Újabb három év következett, és csak utána kezdtem koncertezni. Addig minden a felkészülésről szólt.
MN: A historikus muzsikálás hasonló az időutazáshoz. Kivel találkozna, ha visszautazhatna a reneszánsz és barokk korba?
JS: Micsoda kérdés! Bachhal, Mozarttal, Beethovennel. És persze Sainte-Colombe-bal és Marin Marais-vel.
MN: Rengeteg felvételt készített az elmúlt ötven évben. De vajon mennyiben kellett tudósnak, és mennyiben művésznek lenni a korhűséghez? Inkább egzakt tudásra, vagy képzelőerőre, a szépérzékre volt szükség a hangzás kialakításában?
JS: A Hespèrion XX együttes megalapításáig tíz éven át mindennap, reggeltől estig a kották és a korabeli források fölött görnyedtem, zenéltem és tanultam, hogy helyes stílusismeretre, ízlésre és műveltségre tegyek szert. Maga a zene volt a mesterem. Ha egy zenésznek nyitva van a füle, ha jó szakember, fegyelmezett és szorgalmas, akkor megtalálja a kulcsot a régizenéhez. A zene magától megszólal. De a lényeget az emberi tényező jelenti: a zenét elő kell adni, meg kell tölteni érzelemmel, ízléssel. Hadd kérdezzem meg, hány muzsikust ismer ma, aki tíz évig csak tanul, és nem lép ki rögtön a rivaldafénybe? Ugye, egyet sem. Túl hamar és túl gyorsan akarnak előrelépni, nincs idejük arra, hogy elmélyüljenek a zenében.
MN: A budapesti koncertjein Händel és Telemann mellett vezényel egy Gluck-darabot is, utóbbi gyakran elsikkad Haydn és Mozart mellett. Pedig nem is előfutára, hanem úttörője volt a klasszika korszakának.
JS: Gluck tényleg rendkívüli komponista, a zenéje tele van fantasztikus energiával, kifejezőerővel, meglepetéssel és gyönyörűséggel. Inspirálta Haydnt és Mozartot. Elég csak a most felcsendülő balettzenére, a Don Juanra gondolni, amelyből Mozart sokat merített a Don Giovanni komponálásakor.
MN: Milyen többletet jelent, hogy Gluck zenéjét historikus megközelítésben adják elő?
JS: Amikor Gluck alkotni kezdett, koncertünk másik főszereplője, Händel még életben volt. Európában éppen megváltozott az uralkodó stílus, a barokk pompát felváltotta a letisztult klasszika. De ez nem egyik napról a másikra történt. A mi megközelítésünk jobban rekonstruálja a zene evolúcióját: amikor Gluckot játszunk, a barokk felől tekintünk rá, hiszen abból nőtt ki, ahogy Beethovent is célravezetőbb Haydn irányából megközelíteni, és nem Wagneréből. A zenetörténet, ahogy az idő, mindig előrehalad, sosem hátra, s ha ellenkezőképpen szemléljük, sok apró érdekességet elmulaszthatunk.
MN: Händel és Gluck idejében, a 18. század derekán a karmesteri szerep sem forrott még ki, a modern dirigens csak jó ötven évvel később, a romantika kezdetén jelenik meg. Hogyan vezényel ön?
JS: Nem vagyok tipikus karmester, aki egy életet áldozott rá, hogy megtanuljon vezényelni. Zenész vagyok, zenét csinálok. Az a feladatom, hogy az együttes megfelelő hangsúlyokkal, tempóval és érzelmi töltettel muzsikáljon. Amíg meg nem jelent az a frakkos, pálcás karmester, akit ma is ismerünk, ezt változatos módon érték el a zenekarvezetők, és az én módszereim is szabadabbak, mint a kollégáimé.
MN: Rendszeresen fellép a Budapesti Fesztiválzenekar régizenei együttesével. Miért szeret velük dolgozni?
JS: Kiváló muzsikusok, akik mindig nyitottak az új benyomásokra. Azt is érzem, hogy jó kezekben vannak, jó karmesterük van, hiszen megőrizték a frissességüket, hajlékonyságukat. Ennél többet nem is kérhet egy vendégkarmester, aki ráadásul a megszokottól eltérő igényekkel érkezik. Ebből következik az is, hogy egy modern szimfonikus zenekarban épp olyan kiválóan zenélnek, mint historikus hangszereken, a saját régizenei együttesük tagjaként.
MN: Úgy tudom, legújabb projektjében az európai háborúk kérdésével foglalkozik. Hogyan lehet ezt a zenében megragadni?
JS: Pontosabban a háború és a béke érdekel. Az európai történelem konfliktusok sorozatából áll, a harcokat mindig ünnepélyes békeszerződések követték, amelyeknek zenei lenyomatuk is van. A vezérfonalat Erasmus gondolatai jelentik, akivel már egy évtizede megjelent lemezünk foglalkozott. A nagy humanista azt mondta, hogy az emberek nagy része gyűlöli a háborút és békére vágyik, de másutt azt is leírta, hogy aki egyszer emberre vadászott, soha nem akar vadászni másra.
