Magyar Narancs: Legutóbbi albumán az afrikai zenét ötvözi a jazzel. Miért fordult Afrika felé?
Erik Truffaz: A Doni Doni azt jelenti mali bambara nyelven: lépésről lépésre. Megragadott az ottani zenészek ritmikai gazdagsága, árnyaltsága, finom stílusa. Négy éve egy afrikai tánctársulattal, a Vuyani Dance Theatre-rel dolgoztam Johannesburgban. Mi írtuk a zenét, ők a koreográfiát a Kundu című előadáshoz – innen vettük a Doni Doni egyik dalának a címét is. A klasszikus zenét leszámítva minden zene, a blues, a jazz, a soul, a hiphop ősnyelve, forrása a dob és ritmus. Ligeti György mondta egy interjúban, hogy nem érdekli a dogmatizmus, a dodekafónia. Elment a pigmeusokhoz, hogy magáévá tegye a zenei nyitottságukat. Én is valahogy így vagyok ezzel.
MN: Miért hívta meg Rokia Traorét, az ismert mali énekesnőt és a szintén mali származású francia hiphopelőadót, Oxmo Puccinót a Doni Donira?
ET: Rokiával korábban nem dolgoztam együtt, de ismertem a lemezeit. Elképesztő hangja van, a felvételek előtt rengeteget improvizáltunk is. Ő énekli az album legszebb dalait: a Comptine egy altatódal, a Djiki’h az alázatról szól, a Seydou-t a fiának írta. Rokia nem akarta, hogy lefordítsuk a szövegeit, de én ragaszkodtam hozzá. Ami Oxmót illeti, őt régről ismerem. Pozitív kisugárzású rapper, a sötétség helyett a fény oldalán áll.
MN: Az Amour című dalt a magyar népzene ihlette…
ET: Pontosabban egy magyar hölgy, akibe szerelmes voltam. Két évig jártunk.
MN: Viszont Harcsa Veronikával és a Bin-Jippel sikeres koncerteket adott.
ET: Imádom Veronika hangját, és nagyon sok remek magyar jazz-zenészt is ismerek. A szívem mégis a népzene felé húz. Még tinédzserkoromban fedeztem fel a Kolindát, ők Franciaországban is nagyon népszerűek voltak a ’70-es években. Nagyon megfogott, hogy a popzenét, a modern hangzást keverték tradicionális magyar elemekkel.
MN: Valóban Ligeti György a kedvenc zeneszerzője?
ET: Nekem ő a klasszikus zene istene, Bartók magaslatán áll. Tökéletes mester, megkerülhetetlen zseni. Ha jobban belegondol, még a hollywoodi filmzenék is Bartók és Ligeti nyomdokain születtek meg. Amúgy a klasszikus zene a legmélyebb gyökerem, Schubert éppúgy belefér, mint Stravinsky, Bartók, Ligeti. Azonban a zongora és a szintetizátor magányában kiötlött szimfonikus kompozícióimra az amerikai minimalisták gyakorolták a legmélyebb hatást, főként John Adams és Steve Reich. Az ún. klasszikus szerzeményeimet mégsem nevezném kortárs zenének, mert absztrakcióban még nem jutottam el odáig, hogy képes volnék lemondani a dallamról.
MN: Kezdetben az elektromos gitár és a rockzene bűvöletében élt, és csak Miles Davis Kind of Blue című albumának a hatására váltott jazzre. Sokan önt is Davis követőjének tartják.
ET: Az én zenei kalandozásaim a jazz, a funk, a soul, a világzene hatásaiból táplálkoznak. Davist hangzásában, a pillanat varázsának a megragadásában, a folyamatos megújulásban érzem utánozhatatlannak. Leginkább a korai lemezei és a kvintettes korszaka hatott rám. Az 1980-as években személyesen is tanúja lehettem a visszatérésének. Több koncertjén ott voltam Montreux-ben, ami pár kilométerre van a Genf környéki hajdani lakhelyemtől, és bizony előfordult, hogy elsírtam magam a szólói hallatán. Miles a jazz festője, a jazz Picassója volt, ám hangzásban én mégis inkább Chet Baker „örökösének” vallom magam. Ha meghallgatja a Doni Doni első számát, a Kundut, észreveheti, hogy szinte ugyanolyan a hangzása, mint Baker dolgainak, noha ez egyáltalán nem volt tudatos a részemről.
MN: Lemezein az indiaitól a mexikóiig, a braziltól az arabig sokféle zenei hagyomány megjelenik.
ET: Amolyan belső szükségletem, hogy a különböző népek zenei kultúráját, hangzásvilágát, ritmikáját, improvizációs lehetőségeit beépítsem a saját kultúrámba. Minden hatást a közeledés, a tisztelet, a kíváncsiság jegyében építek be a zenémbe. Nekem ezek az utazások azt jelentik, hogy megtaláljam a közös hangot, és egyfajta cinkosságot más országok zenészeivel, művészeivel. Az előadásmód kölcsönöz személyességet egy-egy ilyen találkozásnak.
MN: Tekintsük ezt politikai állásfoglalásnak?
ET: Mindenben van politika. Engem például nagyon aggaszt a féktelen kapitalizmus diktatúrája, a jobboldal előretörése, egyfajta újrafasizálódás Európában, Ausztriában, Magyarországon, Franciaországban. Valós veszély a Trump-féle Amerika is. Én erre a magam eszközeivel csak úgy tudok reagálni, ha az emberséget, az emberi jogok tiszteletét próbálom felébreszteni a közönségben. Épp azért fontos kimozdulni, utazni, átlépni a határokat, hogy megtapasztaljuk: az emberi minőségnek nincs bőrszíne, nemzetisége, neme.
MN: Merre mozdul a jövőben?
ET: Koncertlektűrök címmel nemrég egy új vállalkozásba kezdtem. Megkerestem Sandrine Bonnaire-t és Jean-Luc Bideau-t, hogy Marguerite Duras- és Charles Bukowski-szövegeket olvassanak fel hangszeres kísérettel. Emellett egy énekhangokra és trombitára komponált műre készülök, és úgy tűnik, hogy jövőre végre megvalósul régen tervezgetett albumunk Richard Galliano tangóharmonikással és Roberto Fonseca zongoristával. A tizenhét éves basszusgitáros fiam útját is próbálom egyengetni. Néhány koncertre meghívom az Erik Truffaz Quartetbe.
