Magyar Narancs: Minden interjúdban más történetet olvastam a zenekar névadásáról. Érdekelne az igazi verzió.
Schoblocher Barbara: A névnek nincs köze hozzám. A kezdetek kezdetén a gitárosunk, Mózner László albérletében ismerkedtünk egymással a Kazinczy utcában, ami elég közel van a Blahához. Egy évig lakott itt Laci, szuper hely volt, lehetett bulizni, hangosan zenélni, nem véletlen, hogy itt írtuk az első dalkezdeményeket. És amikor már kezdett az egész valami egy zenekarra hasonlítani, felmerültek mindenféle fura nevek, így jött a Kazincbarcelona és a Blahalouisiana. Ez utóbbi valahogy beégett, és ebben gondolkodtunk tovább. Az első variációk egyike a Sophie Brown and the Blahalouisiana Moon Band volt. A tervezgetéskor épp volt egy barna Szofi az asztalon, és tetszett, hogy az SB utalt volna a monogramomra, de szerencsére az „egyszerűbb” Blahalouisiana mellett döntöttünk.
MN: Szóval nem a te művészneved ez, mint ahogy páran feltételezik?
SB: Már megvolt a nevünk, amikor beugrott, hogy az anyai nagynéném gyerekkorom óta Lujzának hív. De ezt a többiek nem tudhatták, ők a másik becenevemet ismerhették csak, a Babit. A családunkban ugyanis senkit nem hívnak az igazi nevén. Anya Dezsó lett, amúgy Andrea, mert az említett nagynénim – aki mellesleg Rita, de otthon csak Lili – kiskorában nem tudta kimondani a tesó szót, innen. A húgom Dzsenifer, de Neninek hívja mindenki. Ha eljön az ideje, nem sokat fogok töprengeni, hogy mi legyen a neve a gyerekemnek. Majd ők elnevezik valahogy.
MN: A fiúk már együtt játszottak a Jacked nevű zenekarban. Te ismerted őket?
SB: Személyesen nem. Amikor Jancsó Gáborral, a zenekar basszusgitárosával a Kodolányi-főiskolán találkoztunk, csak annyit tudtam, hogy van valami zenekara. Amúgy a Jacked legismertebb dala, a Glória benne volt a fülemben egy reklámspot miatt, de nem kötöttem össze velük.
MN: Mennyire tekinted őket kísérőzenekarodnak?
SB: Semennyire. Szó sincs arról, hogy én „önkifejezek”, ők meg elzenélik. A Blahalouisiana teljesen hagyományos felépítésű zenekar. Közösen rakjuk össze a dalokat, a döntéseink is közösek, és nem rám épül a projekt. Persze valamilyen szinten kiemelődöm, de az, hogy a színpadon látszólag az én hátamon van a show, meg hogy a közönséggel is én kommunikálok, nem jelenti azt, hogy én lennék a főnök. Nem a díva vagyok, hanem a csapat egyik tagja, jó csapatjátékos. Talán azért is van ez így, mert amatőr színtársulatokban szocializálódtam. Ott megtanultam, hogy mindenkinek megvan a szerepe, de sem a tiéd, sem az övék nem lenne értelmezhető a többiek nélkül.
MN: A színjátszás miért maradt abba?
SB: Mert az iskolához és az énekstúdióhoz kötődött. Főiskolás koromig éltem szülővárosomban, Baján, ahol nagy gyerekszínházi élet volt. Főképp musicalekben énekeltem, és általában naivákat alakítottam, egyedül én voltam szoprán. A dzsungel könyvének Túnáját imádtam! Fehérváron viszont már annyira beszippantott a tanulás és a zenekar, hogy nem kerestem a lehetőségeket. Sokat köszönhetek a bajai éveknek, a színpadi rutinom egy része is innen fakad.
MN: Gimis zenekarod is volt?
SB: Pár fiú a suliban az iskolai ünnepségeken együtt zenélt, ők hívtak néha énekelni. Összeverődtünk, és elnyomtunk pár számot. De még nevünk sem volt.
MN: Hogyan találtad meg a saját hangod?
SB: Az első dalaink idején, a főiskolán már nagyon jó hangtechnikai és hangképzési gyakorlatokat csináltunk. Korábban inkább csak utánoztam a nagy énekesnőket, kezdetben Alicia Keyst és Britney Spearst, majd Ella Fitzgeraldot, Amy Winehouse-t. Később rájöttem, az ő számaikat azért volt olyan könnyű elénekelni, mert ők már megmutatták a dal egy lehetséges útját, még gondolkodnom sem kellett. Ezt csinálják a tehetségkutatókon is, ami persze nagy siker lehet, de nem egy szuverén előadónak. Éreztem, hogy valamiképpen magamra kell formálnom a dalokat, beletenni a személyes gondolataimat. Csak még nem tudtam, hogyan. Ráadásul addig a pontig a dalszerzéshez sem volt közöm, viszont a zenekarban – bár az alapötleteket Jancsó Gábor hozza – együtt rakjuk össze a számokat. A fiúknak is új volt ez az út, egymástól is tanultunk, mert a Jackedben Mórocz Tamás volt a dalszerző. De aztán jött egy pillanat, erre konkrétan és élesen emlékszem. Otthon voltam, Baján, kísérleteztem az egyik dalunk telefonos felvételével. És hirtelen megtaláltam, véletlenül. Talán már fel is adtam, csak úgy elnyomtam a dalt azon a hangon, amivel gyerekkoromtól a fürdőszobában kornyikáltam halandzsa nyelven. És ez volt az, amit kerestem. Ebből maradt meg ez a picit csukladozós hangszín, amit a sajátomnak érzek, úgy tűnik, visszataláltam az ösztönös gyerekhangomhoz. Persze van még munkám bőven, például még mindig elég nazális a hangom.
MN: Máshol várnak című klipetekben Somló Tamás is szerepel, az október közepére várható új albumotokon lesz egy LGT-feldolgozás, a Szigeten pedig felléptek a Modern Art Orchestra Big Banddel a Somló-emlékműsorban is.
SB: Somló Tamás fiaival korábban is jóban voltunk, ő pedig eljött egy klippremierünkre, így ismerkedtünk meg. Nagyon szeretek sütni-főzni, ott is volt egy zöldteás süteményem. Odajött Tamás a műsor után, és azt mondta, hogy a hangom is nagyon tetszik neki, de ez a sütemény utánozhatatlan! És ezután valahogy sokszor összefújt minket a szél. Az utolsó találkozásunk az első lemezünk bemutatójához fűződik. Üzent, hogy sajnos nagyon rosszul van, ezért nem tud eljönni, ám a végén mégis megjelent egy hatalmas virággal, és azt mondta, ha már egyszer megvette, oda kell adnia, nem? Egy nagyon szép üzenetet is kaptam az üdvözlőkártyán, amit nagy becsben őrzök. Hihetetlenül kedves ember volt, mosolygok, ha eszembe jut. Nem sokkal ezután csináltuk meg az LGT-feldolgozást Vitáris Ivánnal (Ivan and the Parazol), amivel a szeretetünket és a tiszteletünket fejezzük ki.
MN: A zene mellett, úgy tudom, bőrnoteszeket is készítesz, először Czinki Ferenc írónál láttam egy ilyet. Van egy közös műsorotok is, a KocsmaBeat.
SB: Ferivel Székesfehérvárról ismerjük egymást, folyamatosan cserélgetjük a bakelitlemezeket, de ő nyitott ki engem a kortárs irodalomra is. Azt látom, hogy a két világ, az íróké és a zenészeké még mindig nem érintkezik eléggé, holott amikor létrejön a kapcsolat a szöveg és a zene között, az utánozhatatlanul intenzív élmény nemcsak a közönségnek, nekünk is. Ez a KocsmaBeat estek során is bebizonyosodott. Visszahat rám és inspirál, ami ezekből a találkozásokból mintegy véletlen kibomlik. Ami pedig a noteszeket illeti, most még csak egy szép hobbi az egész, bár szeptembertől árusítani is fogják őket. Egyelőre én csak a borítókat készítem el, és egy kézműves könyvkötő bácsi köti őket, de szeretném én is megtanulni a folyamatot.
(A Blahalouisiana születésnapi koncertje a Barba Negra Trackben lesz július 28-án.)
