Magyar Narancs: Van egy remek karácsonyi dala, a Spotlight on Christmas, minden benne van, amitől csak rosszkedvre derülhet az ember – gyarlóság, szenvedés, boldogtalanság. Ismer hasonló, szörnyűséges karácsonyi dalokat?
Rufus Wainwright: Christina Rossetti verse még az 1870-es években született, az a címe, hogy In the Bleak Midwinter, olykor én is el szoktam énekelni. Ebből mindenki megtudhatja, milyen hideg, rideg is tud lenni a világ karácsonykor. Ez az egyik gyöngyszeme a kategóriának. Jó kis sötét dal, szeretem. Fiatalon sok karácsonyi koncerten léptem fel a családommal, egy kicsit meg is orroltam az anyámra, hogy ragaszkodott a fellépésekhez. Bénának, csöpögősnek tűnt az egész, de az idő múlásával rájöttem, hogy micsoda kincsesbánya ez a műfaj, legyen szó komor vagy vidám, vallásos vagy világi dalokról.
MN: A mi generációnk szerencséjére vagy balszerencséjére a Wham! Last Christmas című karácsonyi dalán nőtt fel.
RW: Fantasztikus dalnak tartom, még soha nem énekeltem, bár most, hogy szóba hozta... Nem rossz ötlet.
MN: George Michael viszont nagyon is énekelte az ön egyik dalát, a Going to a Townt.
RW: Negyvennégy éves vagyok, és az én generációmnak George Michael volt az egyik legnagyobb sztárja. A coming outja, a divatikonsága mind fontos szerepet játszottak az életemben. Gondolhatja, mit éreztem, amikor kiderült, hogy énekelni fogja a dalomat. Mintha ismét 14 lennék – ezt éreztem. Túlságosan korán vesztettük el.
MN: Nagy rajongója Judy Garlandnak is. Olyannyira, hogy az énekes-színésznő egyik híres koncertjét a Carnegie Hall színpadán tulajdonképpen élőben remake-elte. Nem tervezi ugyanezt egy Leonard Cohen-koncerttel is?
| ||
RW: Nem hinném, hogy egy teljes koncertnyi Leonard Cohen-dalt előadnék, de sok számát éneklem, különösen azóta, hogy elment. Tavaly ilyenkor már nem volt velünk. Mi, a családdal még mindig nem dolgoztuk fel a hiányát (Wainwright lányának Leonard Cohen lánya, Lorca Cohen az édesanyja, a kislányt Wainwright a férjével és a gyermek anyjával együtt neveli – K. G.). De nemcsak mi nem, hanem az egész ország, Kanada sem. De én most mindenekelőtt a saját zenémre koncentrálok. Ha azt akarom, hogy új Rufus-szerzemények szülessenek, és nemcsak dalok, hanem operák és musicalek is, akkor jól kell gazdálkodnom azzal a kevés idővel, ami mindannyiunknak hátravan.
MN: Egy cikkben emlékezett meg Cohenról. A Guardianben megjelent írás középpontjában a nagy művész humora állt.
RW: Ez volt az egyik nagy titka Leonardnak; egy könnyed, sármos, ugyanakkor nagy tudású embert ismertem meg benne, akinek még a legborúsabb dalaiban is ott a humor. Sosem élt vissza a tekintélyével, és nagyon tudott viccet mesélni.
MN: Tavaly óta tudjuk, mert a New York Timesban is megjelent, hogy melyik az a 10 könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre. Ritka az olyan lista, amin A varázshegy és Carrie Fisher Vágyivászat című memoárja egyszerre szerepel.
RW: A varázshegyet az életem egyik nagyon zaklatott időszakában olvastam, amikor az anyám beteg volt. Teljesen beszippantott, szinte elvesztem benne. Azt hiszem, amikor a cikk készült, Carrie még élt. Közeli barátom volt. Valahogy mindig azt érezted vele kapcsolatban, hogy nem sokáig lesz velünk. Két végén égette a gyertyát, elkötelezett híve volt a rock’n’roll éleformának. Ebben nem ismert tréfát. Most, hogy már nincs velünk, a könyvének még fontosabb helye van az életemben. Lenyűgöző nő volt, kevesen értek a nyomába.
MN: Tolsztojnak jó oka lehetne a felháborodásra, amiért az Anna Karenináról ugyanebben a cikkben azt írta, hogy a Bovaryné után csak a második legtökéletesebb regény. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Egyetért a híres tolsztoji nyitómondattal?
RW: Ó, nagyon is. Olyan családból jövök, hogy kénytelen vagyok még az átlagnál is jobban egyetérteni e csodás mondattal. A családi életünk nagy részét a nyilvánosság előtt töltöttük.
MN: Van olyan dal, amiben ráismer a saját családi boldogságára vagy boldogtalanságára?
RW: Legyen az Anything Goes Cole Portertől.
MN: Nincs olyan nap, hogy ne derülne fény újabb és újabb szexuális zaklatásokra az amerikai show-bizniszben. Hogy éli meg ezt a folyamatot?
RW: Fontos erről beszélni. Fiatal koromban engem is zaklattak, molesztáltak, és én beszéltem is róla. De most a legfontosabb a nőkkel szembeni bánásmód. Fontos, hogy az az attitűd, amit például Donald Trump képvisel, ne maradjon ellenállás nélkül. Legyen az ellenhatás forradalmi és legalább ugyanannyira erős. Hiszek benne, hogy a jövő a nőké. Csak megtapsolni tudom azt a világrendet, amiben a nőket komolyan veszik és tisztelik. Lánygyermekes apaként különösen sokat jelent ez a számomra.
