Koncert

Múlik

The Stone Roses

  • - greff -
  • 2012. augusztus 23.

Zene

Különös dolog az idő - és még inkább az érzékelése - a popzenében. Ahogy a múlt rétegei egyre inkább rásimultak az elmúlt két évtizedben a jelenre, úgy lett egyre értelmetlenebb friss és poros hangzásokról, újítókról és követőkről beszélni - miközben bizonyos jelenségek, albumok és zenekarok furcsa módon mégsem tudtak megválni az őket meghatározott korszakok mólóihoz hurkoló sodronykötelektől. A Stone Roses első albuma mellett a húsz évvel ezelőtti brit ecstasykultúra másik nagy műve, a Primal Scream Screamadelicája is jó példa erre: amikor tavaly, a huszadik évforduló alkalmából végigjátszották párszor a világban, a koncertek elsősorban a többszörös veszteségről szóltak, az elsüllyedt múltról, nem a jelenről. A Rosesnak egyfelől talán könnyebb dolga van, hiszen a méltán legendás 89-es első lemez nem kötődik oly szorosan a kor jellegzetes tánczenéihez, mint a Screamadelica, illetve jobban, mondhatni időtlenebbül tágul egyéb irányokba, elsősorban persze a hatvanas évek gitárzenéi felé. Másrészt viszont a Primal Scream aktív zenekar, és ezt legalább a Screamadelica-koncertek ráadásaiban jelezni tudta, míg a Stone Roses mindössze két lemez után, 96-ban megszűnt, a mostani újjáalakulós turné koncertjein pedig gyakorlatilag úgy tesz, mintha csupán egyetlen albuma lett volna meg a hozzátartozó kislemezek. Ezeket a dalokat a szerelem "második nyarának" eksztatikus, várakozással és hittel teli éjszakái ihlették egyfelől, másfelől pedig egész egyszerűen a fiatalság, annak minden naiv bájával és szépséges arroganciájával együtt, és ha az idő meggörbült is némiképp, amikor a koncert nyitányaként felcsendült az I Wanna Be Adored, a tér már képtelen volt szombat este utánamozdulni. Ilyenek voltunk, és kár, hogy többé nem leszünk már ilyenek, de még szomorúbb, hogy elveszett egy világ és egy világérzület - ha szólt valamiről ez a koncert, ha mondott valamit, akkor leginkább ez tudta közölni. Nem kellett ehhez a kivetítőn nézni Ian Brown, az egykori monkey boy és a többiek ijesztően vénes vonásait: bizonyos számok (legfőképp a Sugar Spun Sister) gyakorlatilag működésképtelennek bizonyultak a csillogó szem és a tündöklő szív nélkül.


Fotó: Sióréti Gábor

 

De nem csak ez volt a gond. Miközben a hangszeresekre, ha külön figyeltük őket, nem lehetett sok panasz, az összkép ide-oda tekerő kezet mutatott, amely kevés sikerrel kutat a zenekari frekvencia után. Hol jól szóltak együtt, hol erőtlenül, az ének meg hol hamis volt, hol nem, mindez akár az egyes számokon belül is váltakozva, és bár a hangosítás távol volt az ideálistól, egészen biztos, hogy nem csak ezen múlt. Az első igazán nagy pillanat, az imádnivalóan funkos Fools Goldérkezéséig így vagy negyven percet kellett várni: ebben a Reni-Mani páros élőben is halálos groove-jai fölé John Squire szívmelengetően retrográd, gerjesztéssel fűszerezett rockhősszólót hegesztett - hogy aztán a rákövetkező Something's Burninget alaposan tönkrevágja egy lapos bluesos közhelyparádéval. Aztán a végén történt valami, és talán maguk sem értették, hogyan. A zárószakaszt indító This Is The One annyira eleven volt, üde és erőteljes, mint korábban semmi a műsorban, aztán a She Bangs The Drums csak fokozta a tempót, hogy végül a kötelező búcsúhimnusz, az I Am The Resurrection hatalmas táncos jamjeiben már tényleg a rocktörténet egyik legjobb zenekarát lehessen felismerni. Felemelő húsz perc volt, próbáljunk majd elsősorban erre emlékezni!

Nagyszínpad, augusztus 10.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.