Különös dolog az idő - és még inkább az érzékelése - a popzenében. Ahogy a múlt rétegei egyre inkább rásimultak az elmúlt két évtizedben a jelenre, úgy lett egyre értelmetlenebb friss és poros hangzásokról, újítókról és követőkről beszélni - miközben bizonyos jelenségek, albumok és zenekarok furcsa módon mégsem tudtak megválni az őket meghatározott korszakok mólóihoz hurkoló sodronykötelektől. A Stone Roses első albuma mellett a húsz évvel ezelőtti brit ecstasykultúra másik nagy műve, a Primal Scream Screamadelicája is jó példa erre: amikor tavaly, a huszadik évforduló alkalmából végigjátszották párszor a világban, a koncertek elsősorban a többszörös veszteségről szóltak, az elsüllyedt múltról, nem a jelenről. A Rosesnak egyfelől talán könnyebb dolga van, hiszen a méltán legendás 89-es első lemez nem kötődik oly szorosan a kor jellegzetes tánczenéihez, mint a Screamadelica, illetve jobban, mondhatni időtlenebbül tágul egyéb irányokba, elsősorban persze a hatvanas évek gitárzenéi felé. Másrészt viszont a Primal Scream aktív zenekar, és ezt legalább a Screamadelica-koncertek ráadásaiban jelezni tudta, míg a Stone Roses mindössze két lemez után, 96-ban megszűnt, a mostani újjáalakulós turné koncertjein pedig gyakorlatilag úgy tesz, mintha csupán egyetlen albuma lett volna meg a hozzátartozó kislemezek. Ezeket a dalokat a szerelem "második nyarának" eksztatikus, várakozással és hittel teli éjszakái ihlették egyfelől, másfelől pedig egész egyszerűen a fiatalság, annak minden naiv bájával és szépséges arroganciájával együtt, és ha az idő meggörbült is némiképp, amikor a koncert nyitányaként felcsendült az I Wanna Be Adored, a tér már képtelen volt szombat este utánamozdulni. Ilyenek voltunk, és kár, hogy többé nem leszünk már ilyenek, de még szomorúbb, hogy elveszett egy világ és egy világérzület - ha szólt valamiről ez a koncert, ha mondott valamit, akkor leginkább ez tudta közölni. Nem kellett ehhez a kivetítőn nézni Ian Brown, az egykori monkey boy és a többiek ijesztően vénes vonásait: bizonyos számok (legfőképp a Sugar Spun Sister) gyakorlatilag működésképtelennek bizonyultak a csillogó szem és a tündöklő szív nélkül.
Fotó: Sióréti Gábor
De nem csak ez volt a gond. Miközben a hangszeresekre, ha külön figyeltük őket, nem lehetett sok panasz, az összkép ide-oda tekerő kezet mutatott, amely kevés sikerrel kutat a zenekari frekvencia után. Hol jól szóltak együtt, hol erőtlenül, az ének meg hol hamis volt, hol nem, mindez akár az egyes számokon belül is váltakozva, és bár a hangosítás távol volt az ideálistól, egészen biztos, hogy nem csak ezen múlt. Az első igazán nagy pillanat, az imádnivalóan funkos Fools Goldérkezéséig így vagy negyven percet kellett várni: ebben a Reni-Mani páros élőben is halálos groove-jai fölé John Squire szívmelengetően retrográd, gerjesztéssel fűszerezett rockhősszólót hegesztett - hogy aztán a rákövetkező Something's Burninget alaposan tönkrevágja egy lapos bluesos közhelyparádéval. Aztán a végén történt valami, és talán maguk sem értették, hogyan. A zárószakaszt indító This Is The One annyira eleven volt, üde és erőteljes, mint korábban semmi a műsorban, aztán a She Bangs The Drums csak fokozta a tempót, hogy végül a kötelező búcsúhimnusz, az I Am The Resurrection hatalmas táncos jamjeiben már tényleg a rocktörténet egyik legjobb zenekarát lehessen felismerni. Felemelő húsz perc volt, próbáljunk majd elsősorban erre emlékezni!
Nagyszínpad, augusztus 10.
