Koncert

Múlik

The Stone Roses

  • - greff -
  • 2012. augusztus 23.

Zene

Különös dolog az idő - és még inkább az érzékelése - a popzenében. Ahogy a múlt rétegei egyre inkább rásimultak az elmúlt két évtizedben a jelenre, úgy lett egyre értelmetlenebb friss és poros hangzásokról, újítókról és követőkről beszélni - miközben bizonyos jelenségek, albumok és zenekarok furcsa módon mégsem tudtak megválni az őket meghatározott korszakok mólóihoz hurkoló sodronykötelektől. A Stone Roses első albuma mellett a húsz évvel ezelőtti brit ecstasykultúra másik nagy műve, a Primal Scream Screamadelicája is jó példa erre: amikor tavaly, a huszadik évforduló alkalmából végigjátszották párszor a világban, a koncertek elsősorban a többszörös veszteségről szóltak, az elsüllyedt múltról, nem a jelenről. A Rosesnak egyfelől talán könnyebb dolga van, hiszen a méltán legendás 89-es első lemez nem kötődik oly szorosan a kor jellegzetes tánczenéihez, mint a Screamadelica, illetve jobban, mondhatni időtlenebbül tágul egyéb irányokba, elsősorban persze a hatvanas évek gitárzenéi felé. Másrészt viszont a Primal Scream aktív zenekar, és ezt legalább a Screamadelica-koncertek ráadásaiban jelezni tudta, míg a Stone Roses mindössze két lemez után, 96-ban megszűnt, a mostani újjáalakulós turné koncertjein pedig gyakorlatilag úgy tesz, mintha csupán egyetlen albuma lett volna meg a hozzátartozó kislemezek. Ezeket a dalokat a szerelem "második nyarának" eksztatikus, várakozással és hittel teli éjszakái ihlették egyfelől, másfelől pedig egész egyszerűen a fiatalság, annak minden naiv bájával és szépséges arroganciájával együtt, és ha az idő meggörbült is némiképp, amikor a koncert nyitányaként felcsendült az I Wanna Be Adored, a tér már képtelen volt szombat este utánamozdulni. Ilyenek voltunk, és kár, hogy többé nem leszünk már ilyenek, de még szomorúbb, hogy elveszett egy világ és egy világérzület - ha szólt valamiről ez a koncert, ha mondott valamit, akkor leginkább ez tudta közölni. Nem kellett ehhez a kivetítőn nézni Ian Brown, az egykori monkey boy és a többiek ijesztően vénes vonásait: bizonyos számok (legfőképp a Sugar Spun Sister) gyakorlatilag működésképtelennek bizonyultak a csillogó szem és a tündöklő szív nélkül.


Fotó: Sióréti Gábor

 

De nem csak ez volt a gond. Miközben a hangszeresekre, ha külön figyeltük őket, nem lehetett sok panasz, az összkép ide-oda tekerő kezet mutatott, amely kevés sikerrel kutat a zenekari frekvencia után. Hol jól szóltak együtt, hol erőtlenül, az ének meg hol hamis volt, hol nem, mindez akár az egyes számokon belül is váltakozva, és bár a hangosítás távol volt az ideálistól, egészen biztos, hogy nem csak ezen múlt. Az első igazán nagy pillanat, az imádnivalóan funkos Fools Goldérkezéséig így vagy negyven percet kellett várni: ebben a Reni-Mani páros élőben is halálos groove-jai fölé John Squire szívmelengetően retrográd, gerjesztéssel fűszerezett rockhősszólót hegesztett - hogy aztán a rákövetkező Something's Burninget alaposan tönkrevágja egy lapos bluesos közhelyparádéval. Aztán a végén történt valami, és talán maguk sem értették, hogyan. A zárószakaszt indító This Is The One annyira eleven volt, üde és erőteljes, mint korábban semmi a műsorban, aztán a She Bangs The Drums csak fokozta a tempót, hogy végül a kötelező búcsúhimnusz, az I Am The Resurrection hatalmas táncos jamjeiben már tényleg a rocktörténet egyik legjobb zenekarát lehessen felismerni. Felemelő húsz perc volt, próbáljunk majd elsősorban erre emlékezni!

Nagyszínpad, augusztus 10.


Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.