Vastrabant: Told be Az igen hülye nevű zenekar első lemezének borítójára pillantva rögvest rossz érzésünk támad: egy újabb Fürgerókalábakkal van dolgunk, amiből pedig egy is sok. Így legalább kellemes a csalódás: igen jóféle, vagy mondjuk így, profi hangszeres teljesítmény - hegedűszó, magyar nóta, hárompluszkettő meg persze sok rakendroll, ízléses és élvezhető tálalásban -, karöltve a minimum kellemes énekhanggal és olyan szövegekkel, hogy leesünk a székről. Gondolták volna például, hogy a Rákóczi-induló zenéjére a szótagszámot tekintve is lényegében tökéletes megoldást jelent a "négy-kettő a félidőben, a végén hat-három" sor? Nos, a Hathárom című, a legendás angol-magyar által nemzeti öntudatra lelkesítő - és ilyeténképp valamelyest a B‘lga Nemzeti hip-hopjával is bátran öszszehasonlítható - szerzemény éppenséggel erre ébreszti rá lelkes közönségét. Idézhetném még a Szigetnek igen szimpatikusan, szerényen, de gúnyosan és, lássuk be, joggal beszóló Nagyszínpad című szerzeményt is, meg kábé az öszszes többi számot, de erre itt nincs hely - tessék meghallgatni a lemezt. Igen, van rajta egy-két laposabb darab, talán a végére kicsit el is fárad, de azért még így is simán: **** (Edge, 2007)
Chief Rebel Angel: Death Rock City Az első, ami szembeötlik, a találékony névválasztás: tudomásom szerint a fiatal pesti zenekar az első együttes, amely úgy tudta megoldani minden metálzenekar fél évszázados vágyát - hogy tudniillik a nevük így vagy úgy, de lényegében az legyen, hogy Sátán -, hogy az egyáltalán ne legyen sablonos (ez persze részben az Entombed érdeme: hazánk leleményes fiai a nevet a daliás svédek egyik lemezéről csaklizták). Az e felett érzett öröm persze hamar elpárologna, ha ez lenne minden pozitívum, amit el lehet mondani a Death Rock Cityről, s nem lenne ott például mindjárt az első másodpercek heveny dobszólója alatt megtapasztalt hangzás, amilyenhez hasonlót szinte csak a pergő, a tamok meg a lábdob másik oldalán ülve hallani. Ám a Chief Rebel Angel felkészült arra az eshetőségre is, ha netán nem csak dobosok hallgatnák a lemezt: a megszólalás minden téren nagyon izmos - ahogy az egész lemez is az. Lendületes és lelkes zene ez, néha kicsit "túl is csordul", de nagyobb gondunk sose legyen. Egyszerre (stoner) rockos, hardcore-os, punkos és metálos, színpadot és hangos közönséget kívánó, két és fél perces "slágerek" tucatja egy, a lemezjátszóból nehezen kirobbantható korongon. Alig várom a folytatást. **** és fél (Edge, 2007)
ManGod Inc.: Near Life Experience A Near Life Experience is első lemez, ahogy az eddigiek, ám a ManGod Inc. a legkevésbé pályakezdő: ez az együttes a hazai viszonyok között aránylag nagy sikerekre visszatekintő, a még könnyfakasztóan közeli múltban feloszlott Cadaveres De Tortugas (CDT) nagyobbik részéből - többek közt az énekes Persóból - épült fel. S a másik utódzenekar, a Cadaveres lemezeit is meghallgatva olybá tűnik, ez a fél volt a CDT experimentálisabb frakciója - olyannyira, hogy még a ManGod Inc. stílusát is nehéz volna meghatározni.
Azt azonban ezzel ellentétben igen könnyű megállapítani, hogy a Near Life Experience-en hallható, egyszerre melankolikusan dallamos, kellően vaskos és itt-ott elektronikával meghintett gitárzene világviszonylatban is rendkívül jónak és igényesnek számít, de itt, a virgonc Chief Rebel Angellel ellentétben néhol lehetne egy kicsit lendületesebb és lelkesebb az egyébként általában középtempós muzsika, mert így megesik, hogy a hallgató elbambul, és csak pár szám után ocsúdik fel. Azokból a sokat emlegetett fogós riffekből és ragadós verzékből kéne még több, amilyenekkel az első két szám még tele van. Ez így csak: **** alá (Edge, 2007)
Cadaveres: Lost Souls A másik CDT-örökös már korábban túlesett a debütáláson a 2006-ban megjelent, törzsi ritmusokkal színesített (amúgy Sepultura-módra), marcona thrash-core-ral megtöltött Soul Of A New Breeddel, nem is akárhogy (zseniálisan), új lemeze pedig elvileg "kislemez". Nagylemeznyi hosszúságú ugyan, ám új számok helyett jobb-roszszabb különlegességeket tartalmaz, s fáj a szívem, de a mérleg nyelve a "rosszabb" felé billen, dacára a remek szövegű, hangulatos magyar nyelvű akusztikus dalnak vagy a Moby Dick-féle Gumiszoba átértelmezésének. Az egy darab új dallal sem tudok kibékülni, no, nem annak hiányosságai, csak a forma miatt: koncertfelvétel ugyanis, amelynek - a többi élő dallal együtt - igen távoli és zavaróan tompa a hangzása. Épp olyan, amit az ember nem hallgat otthon szívesen. Ám egy fokkal még mindig jobb, mint az elektronikus remixek - azokat inkább sehogyan se hallgatnám. És félő, hogy a metálarcok nagy része ugyanígy van ezzel. Jobb lett volna várni a következő nagylemezig. *** alá (Edge 2007)
