NAPOZÓ melléklet - Interjú

„Nekem röpködnöm kell”

Jonathan Cohen karmester, zenész

Zene

A régizene elkötelezettje; hívó szava a harmónia, a zenében és a zenélésben egyaránt. Júliusban a Fesztivál Akadémia egyik koncertjén játszik, de korábban saját együttesével, az Arcangelóval többször járt már Magyarországon. A vezénylést vagy inkább a zenészek vezetését William Christie együttesénél, a Les Arts Florissants-nál töltött évei alatt tanulta.

Magyar Narancs: Sok lemezt készítettél, leginkább barokk zenét, Mozarton túl alig. A kortárs nem vonz vagy nincs időd rá? Csak Philip Glasst látok az egyik lemezeden, barokk darabok között…

Jonathan Cohen: Leginkább a barokkban érzem otthon magam, a harmónia világában élek. A kortárs zenében nem hallok harmóniát, és ez összezavar. Egy kortárs, nem harmonikus zene megértése és megtanulása nagyon sok időbe telik, míg ha a kezembe veszek egy Bach- vagy Händel-darabot, azonnal megértem, úgy olvasom, mint egy könyvet.

MN: És a régizenében mi vonz?

JC: Ehhez szoktam hozzá, már nagyon korán. Orgonáltam templomban, énekeltem kórusban. Érdekel a történelem, szeretem a régi épületeket is. Persze vannak nagyon érdekes kortárs épületek, de amikor egy régi városban vagyok, a szememet mindenképpen a régi korok művészete vonja magára, a modern művészet sokkal kevésbé. Nyitott vagyok arra is, de azt hiszem, a legszebb művészetet mégiscsak a régi időkben hozták létre. De azért szeretem a romantikus zenét is, Csajkovszkijt, Richard Strausst, Schumannt meg különösen.

MN: Amikor egy darab előadását készíted elő, tanulmányozod a kor művészetét és történelmét is?

JC: Egy kicsit igen, de nem vagyok tudós. Mindig jó, ha az ember ismeri a kontextust, amelyben egy mű megszületett, tudja, mi volt a komponista sajátos esztétikája, milyen volt a zenei környezet, amelyből meríthetett, mik hatottak rá.

MN: Ha van komponista, akinek a zenéje homlokegyenest ellentétes a régizenével, az Wagner. Hogy viszonyulsz hozzá?

JC: Kétségtelen, hogy az is briliáns zene, Wagner nyilvánvalóan zseni. Előadóként nem szeretek hozzányúlni, de ez persze nagyon személyes dolog. A barokkban az élénkséget, táncosságot szeretem, erre fizikailag is szükségem van, nekem ugrándoznom, röpködnöm kell, és ez egy száz-plusz-fős zenekarral és ezzel a zenével lehetetlen. Az egyetemi éveim alatt csellóztam Wagner-művekben, de ez a folyamatos, soha meg nem álló zene nekem idegen. Olyan, mint egy maraton, ráadásul huszonöt, jó hangos fúvós hangszer mellett kell állandóan fortissimo játszanod, az sem nagy élvezet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.