NAPOZÓ melléklet - Interjú

„Nekem röpködnöm kell”

Jonathan Cohen karmester, zenész

Zene

A régizene elkötelezettje; hívó szava a harmónia, a zenében és a zenélésben egyaránt. Júliusban a Fesztivál Akadémia egyik koncertjén játszik, de korábban saját együttesével, az Arcangelóval többször járt már Magyarországon. A vezénylést vagy inkább a zenészek vezetését William Christie együttesénél, a Les Arts Florissants-nál töltött évei alatt tanulta.

Magyar Narancs: Sok lemezt készítettél, leginkább barokk zenét, Mozarton túl alig. A kortárs nem vonz vagy nincs időd rá? Csak Philip Glasst látok az egyik lemezeden, barokk darabok között…

Jonathan Cohen: Leginkább a barokkban érzem otthon magam, a harmónia világában élek. A kortárs zenében nem hallok harmóniát, és ez összezavar. Egy kortárs, nem harmonikus zene megértése és megtanulása nagyon sok időbe telik, míg ha a kezembe veszek egy Bach- vagy Händel-darabot, azonnal megértem, úgy olvasom, mint egy könyvet.

MN: És a régizenében mi vonz?

JC: Ehhez szoktam hozzá, már nagyon korán. Orgonáltam templomban, énekeltem kórusban. Érdekel a történelem, szeretem a régi épületeket is. Persze vannak nagyon érdekes kortárs épületek, de amikor egy régi városban vagyok, a szememet mindenképpen a régi korok művészete vonja magára, a modern művészet sokkal kevésbé. Nyitott vagyok arra is, de azt hiszem, a legszebb művészetet mégiscsak a régi időkben hozták létre. De azért szeretem a romantikus zenét is, Csajkovszkijt, Richard Strausst, Schumannt meg különösen.

MN: Amikor egy darab előadását készíted elő, tanulmányozod a kor művészetét és történelmét is?

JC: Egy kicsit igen, de nem vagyok tudós. Mindig jó, ha az ember ismeri a kontextust, amelyben egy mű megszületett, tudja, mi volt a komponista sajátos esztétikája, milyen volt a zenei környezet, amelyből meríthetett, mik hatottak rá.

MN: Ha van komponista, akinek a zenéje homlokegyenest ellentétes a régizenével, az Wagner. Hogy viszonyulsz hozzá?

JC: Kétségtelen, hogy az is briliáns zene, Wagner nyilvánvalóan zseni. Előadóként nem szeretek hozzányúlni, de ez persze nagyon személyes dolog. A barokkban az élénkséget, táncosságot szeretem, erre fizikailag is szükségem van, nekem ugrándoznom, röpködnöm kell, és ez egy száz-plusz-fős zenekarral és ezzel a zenével lehetetlen. Az egyetemi éveim alatt csellóztam Wagner-művekben, de ez a folyamatos, soha meg nem álló zene nekem idegen. Olyan, mint egy maraton, ráadásul huszonöt, jó hangos fúvós hangszer mellett kell állandóan fortissimo játszanod, az sem nagy élvezet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.