Magyar Narancs: Megkérdeztem zenerajongó barátaimat, ha a Mozartok után Fischer Iván ismét operát vezényel, szerintük melyik lesz az. Verdi Falstaffja nem merült fel.
Fischer Iván: Pedig logikus lett volna erre tippelni. A Falstaff közeli rokonságban van a Figaróval, mindkettő sziporkázó vígjáték, ahol a szöveg nagyon fontos. Az egyik eredete Shakespeare-, a másik Beaumarchais-darab. Amikor egy szövegkönyvírónak ilyen csodálatos forrása van, megmarad az eredeti színdarab gazdagsága, és a zene szinte fürdik abban a folyamatban, hogy minden mondat virtuózan továbbszövi a történetet.
MN: A Mozart-operákkal magasra tette a lécet, New Yorkot is meghódította. Van abból feszültség önben, hogy most sem adhatja alább, meg kell ugrani ugyanazt a szintet?
FI: Ha volt feszültség bennem – és ez mindig az első próbanapig tart, utána azonnal megszűnik –, az inkább az attól való félelem volt, hogy nem sikerül jó produkciót létrehoznom, nem sikerül olyan eredményt elérnem, ami nekem tetszik. Én messze kegyetlenebb kritikusa vagyok magamnak, mint a hivatásos újságírók. Emellett elenyésző jelentősége van annak, hogy más mit gondol egy-egy előadásról. A legjobb az, ha úgy érzem, valami sikerült, és ezt a világ el is ismeri. A legrosszabb pedig az, ha a világ elismeri, de nekem lesül a bőr az arcomról. A fordított helyzet, tehát az, ha valami szerintem jól sikerül, de a világ nem ismeri el, az érdektelen, lepereg.
MN: Rajta lesz Verdi Falstaffján Fischer Iván kézjegye?
FI: Az utóbbi tíz évben kialakult bennem az a néhány alapelv, amit talán kézjegynek is lehet tekinteni: a zenekar és a színpad egy térbe hozása, és a teljes összehangoltság színház és zene között, vagyis, hogy minden pillanatban ugyanazt fejezze ki a látvány és az, amit hallunk. Ezek érdekében csinálok saját produkciókat, ezek hiánya miatt távolodtam el az operaházaktól.
MN: Nemcsak vezényli, hanem szokásához híven rendezi is a darabot, ezúttal Marco Gandinivel együtt. Hogy született ez az együttműködés? Mi a rendezés vezérfonala?
FI: Marco Gandinit sokan ismerik operai berkekben, elsősorban Zeffirellivel közös rendezései miatt. Én a nyolcvanas években vezényeltem Zeffirelli rendezéseit a bécsi Staatsoperben, és ezeket a klasszikus produkciókat leggyakrabban Marco állította színpadra. Tudtam róla, hogy jól lehet vele együttműködni, igazi csapatember. Most is ragyogó az összhang közöttünk, mindent megbeszélünk, és örülünk egymás ötleteinek. Jól kiegészítjük egymást: én inkább kitalálós fajta vagyok, ő az énekeseket mozgatja ragyogóan. De ezek nem szigorú határok, sőt mindent együtt csinálunk.
MN: Olykor olvashatunk olyan kritikát, amely Fischer Iván zenei talentuma előtt leborul, de rendezői kvalitásait vitatja. Hogyan viszonyul az ilyen kritikához?
FI: Ez már régen nincs így, csak néhány szűk látókörű, klisékben gondolkodó kritikus ajánlgatja, hogy maradjak a kaptafánál. A jobb kritikusok megértik, hogy itt egy újfajta zene-színház egységről van szó, és ezt értékelik is. New Yorkban a Figarót és a Don Giovannit is az év legjobb előadásának tartották, elsősorban a rendezés miatt, a zenéről viszonylag kevés szó esett.
MN: Mi az alapvető különbség Mozart és Verdi zenéje között? Van-e különbség a vezénylés tekintetében?
FI: Most sok olasz énekes vesz részt az előadásban, akik anyanyelvüknek érzik Verdi zenéjét. Verdihez közelebb vagyunk száz évvel, mint Mozarthoz, ez óriási különbség. Mozartot már senki nem beszéli anyanyelvi szinten, hiába gondolják ezt sokan magukról. Ott keresni, kutatni, tanulni, néha kísérletezni kell. Verdi esetében élő hagyománynyomokat lehet felfedezni, tehát szervesen találkozik az intuíció a gondolkodással – legalábbis ezeknél a ragyogó olasz énekeseknél. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Verdi könnyebb Mozartnál. Van, amiben sokkal nehezebb. Csak arra szeretnék utalni, hogy szerencsére időben közelebb vagyunk hozzá, és ez segít.
MN: Kilencven 1932 és 2008 közötti Falstaff-felvétel van, s ezeknek nagyjából a fele etalon értékű. Lorenzo Molajoli, Toscanini, Tullio Serafin, Solti, De Sabata, Karajan és még sorolhatnám. Jelentenek bármit is ezek a felvételek az ön számára?
FI: Néhányat ismerek ezek közül, Karajané például nem nagyon tetszik. Solti felvétele ragyogó, elsősorban amiatt, hogy Gabriel Bacquier énekli Falstaff szerepét, nála jobb Falstaffot soha nem hallottam. Szerencsém volt, mert egyszer dolgozhattam együtt Bacquier-vel Franciaországban, A sevillai borbélyban énekelt. Toscanini felvétele más kategória, ő ismerte személyesen Verdit, és már ezért is alapvető fontosságú forrás. A többi régi felvételt nem ismerem.
MN: Mi a Falstaff aktualitása ma, mit tud mondani nekünk ez a mű, ami itt és most érvényes, ami több mint a sziporkázó zene esztétikai élvezete?
FI: Most mondhatnám azt, hogy megtanulhatnánk ebből a darabból, hogyan bánjunk a molesztáló férfiakkal. Alicének és Megnek eszébe se jut, hogy áldozatnak érezzék magukat. Tőrbe csalják és jól megbüntetik a vén kujon csábítót, és aztán együtt szórakoznak, mulatnak vele. Egyáltalán, nagyon tanulságos az az életvidámság, ahogy a szereplők túlteszik magukat sérelmeken, és hipp-hopp, újra jókedvük lesz. Na, ebből tanulhatunk.
MN: A zaklatási ügyek fényében ezt kevésnek érzem. Van, amikor a humor már nem működik, nem segít túltenni magunkat a sérelmeken. Pedig Falstaff valahol mégiscsak egy zaklató, nem?
FI: Igen, zaklató, hiszen egyszerre két nőnek, férjes asszonynak ír szerelmeslevelet, nyilván hazudik, szédít. Utána kicsit rámenősen udvarol Alicének, de nem erőszakoskodik. Ilyesmire a humoros büntetés szerintem kiváló válasz, ugyanis ez egy enyhe zaklatás. Az kétségtelen, hogy az erőszakot már nem lehetne humorral kezelni, az megbocsáthatatlan lenne.
MN: Mit tudunk meg nő és férfi viszonyáról a Falstaffon keresztül?
FI: Ford karaktere érdekes, mert nemcsak egyszerűen féltékeny, hanem van művészi vénája is. Örömmel bújik álruhába és színészkedik, énekelget Falstaffnak. Kiélvezi a helyzeteket, a szerepjátékot és a hadvezéri tervezést is. A nők egymáshoz való viszonya is izgalmas, fantasztikus szolidaritás van közöttük, és ettől vidámak, boldogok.
MN: A humor mellett az erotika is mozgatórugója a műnek. Fenton és Nannetta kapcsolatában egyértelműen. Van ennek több szintje is a darabban?
FI: A fiatal szerelmespár jelenetei a legesztétikusabb részei az operának. Nem is erotika ez, hanem inkább nosztalgikus, költői szépségélmény.
MN: Falstaff elhízott, lecsúszott, kisiklott életű alkoholista? Az önbecsapás és élethazugság szimbóluma?
FI: Inkább szabad szellem, szereti az italt, a nőket, a kalandokat, átadja magát a szenvedélyeinek. Néha elmereng a korábbi korok lovagi virtusain, és hajlik a filozofálgatásra is. Humora csodálatos, saját nagy hasával is kiválóan el tud beszélgetni. Igen, lecsúszott, nincs pénze, de valahogy mindig talál erre is megoldást, jön néha egy-egy Signor Fontana és hoz neki ajándékot. Keseregni is tud, vigadni is, igazán szeretetre méltó öregúr.
MN: Mi a Falstaff humorának fő forrása? Hogyan jelenik meg a humor Verdi remekművében?
FI: Azt hiszem, Shakespeare humora a döntő forrás. Csodálatos találkozás ez a darab, Verdi olyan impulzusokat kapott ettől a ragyogó szövegtől, hogy sziporkázni kezdett, mintha egész életében vígjátékokat írt volna.
MN: Mitől érezzük azt, hogy a Falstaff modern zene?
FI: Nincs sok ária vagy zárt szám ebben az operában, egyes mondatok, szavak röpködnek, minden zenei taktus a színházi folyamatot szolgálja. Tulajdonképpen zenés színdarabnak is tekinthetnénk, de azért Verdi nem állja meg, kis áriázást mégis becsempész a harmadik felvonásba. És a zárófúga is elsősorban önálló zenei kompozíció. Igazi együttes-opera ez, az énekesek végig egymásra vannak utalva.
MN: Elképesztő énekesi gárdát sikerült összehozni. Nicola Alaimo, Tassis Christoyannis, Eva Mei, Sylvia Schwartz, Laura Polverelli, Carlo Bosi, csupa nagy név. Hogyan zajlott a casting?
FI: Ez most tényleg nagyon összejött. Az énekesek is egymásra csodálkoztak az első próbanapon, mert ritka, hogy ennyire jól sikerül a szereposztás. A casting bonyolult folyamat, sok énekest hallgatok meg, vannak tanácsadóim Londonban és Frankfurtban is, felhívják a figyelmemet egy-egy fiatal énekesre. Az említettek valóban nagy nevek, de örülök, hogy van köztük egy új, kirobbanó tehetség is, Xabier Anduaga, aki Fenton szerepét énekli. Néhány év múlva ő is nagy név lesz.
MN: Fodor Géza esztéta azt mondta, a Falstaffhoz nem hangfenomének kellenek, hanem a figurákhoz találó egyéniségek. Igazat ad neki?
FI: Nem értek ezzel teljesen egyet, mert Falstaffnak hangfenoménnak is kell lennie, Nannetta pedig fabatkát sem ér, ha a hangjával nem varázsolja el a közönséget a zárójelenetben. Fodor Gézának ugyanakkor igaza is van, mert elsősorban karakterekre van szükség. Nicola Alaimo például tökéletes Falstaff-alkat, szerintem, ha az utcán találkozik vele valaki, azonnal az jut eszébe, hogy jé, itt sétál Falstaff. De emellett hangfenomén is.
MN: Falstaff kitörését a darab vége felé Verdi véleményének szokás tekinteni: „Ez a köznapi lelkű, törpe népség kigúnyol / S nagyra van véle, / Hej, pedig hát, be sótlan lenne éltük, / Hogyha én nem adnék bele egy kis fűszert! / Az én, az én, az én szellemem éltet! / Az én tüzemtől lobog fel csak a tiétek!” Az ön előadása hogyan viszonyul ehhez?
FI: Szerintem a többiek egyetértenek azzal, hogy Falstaff nélkül sótlan lenne az életük. Igaz, hogy megkínozzák, megbüntetik, mert szédíti a nőket, de el is ismerik, hogy nélküle unalmasabb lenne a világ. Szeretik.
MN: Mit jelent önnek Verdi kései remeke? Milyen a személyes, ha lehet ezt egyáltalán kérdezni, legbenső viszonya hozzá?
FI: A teljes azonosulás. A Falstaff a legcsodálatosabb operák egyike, leírhatatlan öröm foglalkozni vele.
