Magyar Narancs: A honlapotokon így vagytok definiálva: Das Team. Ez egy ilyen alkotó szakmában, amilyenné a rendezés vált, ritka. Hogyan működik ez?
Szemerédy Alexandra: Az operarendezés olyan alkotói folyamat, amely, bár egyéni rendezői interpretációból indul ki, végső soron csapatmunkát követel meg. Viszont egy rendezői kollektíva kényes dolog, mert nagyon személyes: az elvek, a látásmód, a karakterekről és a térről alkotott elképzelés… A szakmában sokan próbálkoznak többnyire ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, de itt többről van szó. Nagyon hamar kiderül egy teamről, hogy működik-e vagy sem. Mi ketten kezdettől fogva egy hullámhosszon voltunk.
Parditka Magdolna: Folyamatos együttgondolkodásról, párbeszédről, érvekről és ellenérvekről van szó, ami nagyon inspiráló. Mondjuk jön egy gondolat Alexandrától, azt felkapom, elemzem, visszapasszolom, ő továbbgondolja, majd újra visszaadja és így tovább. Ráadásul nemcsak rendezőként dolgozunk együtt, hanem a díszleteket és a jelmezeket is együtt tervezzük meg.
Szemerédy Alexandra: Kettőnk közösen hozott döntéseitől rengeteg ember munkája függ. Hiszen egy próbafolyamat beindulásával kiterjesztjük a csapatot az énekesekre, a karmesterre, a dramaturgra, az énekkarra, a zenekarra, a díszlet- és jelmezműhelyekre, a technikai személyzetre…
Parditka Magdolna: Azt kell elérnünk, hogy ez a hatalmas apparátus működjön, és minden résztvevő meggyőződéssel kövesse az interpretációnk céljait.
MN: Ráadásul itt két nő dolgozik együtt. A bonni operában közösen készített Salome egyik kritikájában olvastam, hogy a perspektívátok „tipikusan női szemléletmód”. Ez a fajta megjegyzés még mindig jellemző, vagyis külön kezelnek titeket, mert nők vagytok?
Szemerédy Alexandra: Először is meg kellene határozni, mi az, hogy „női szemléletmód”, hogy létezik-e ilyesmi egyáltalán. Érdekes, szinte sosem beszélnek „férfi szemléletmódról”, csak nőiről, mintha lenne egyfajta szemléletmód, ami helyes, vagy legalábbis objektív és ezzel szemben egy másik, ami többnyire az „érzelmektől vezetett” konnotációt kapja. Felmerült-e például valaha is Marie Curie-nek a radioaktivitás területén elért felfedezéseivel kapcsolatban a „női szemléletmód” kérdése? Ez számunkra azért is izgalmas téma, mert az operák 99 százalékát – eddig legalábbis – férfiak írták; nem azért, mert egy nőnek nem jutott eszébe opera, hanem mert elképzelhetetlen lett volna, hogy egy „rendes” nő családalapítás helyett zeneszerzésre adja a fejét. Gondoljunk csak Clara Schumannra, a zongoravirtuózra és zeneszerzőre, akitől a saját férje várta el, hogy kevesebbet gyakoroljon, hogy ő jobban tudjon koncentrálni a saját kompozícióira! Cosima Wagner, Liszt Ferenc tehetséges lánya szintén nem művészként teljesedhetett ki, hanem mint feleség és anya, és végül, mint imádott férje művészi hagyatékának rettegett őrzője.
MN: És szerintetek van-e valóban valamiféle női szemléletmódotok? Amikor ilyet olvasok – bármivel, irodalommal, zenével, képzőművészettel kapcsolatban –, nekem mindig az jut eszembe, vajon ugyanezt mondaná-e az illető, ha nem tudná, hogy nő az alkotó.
Parditka Magdolna: Gondold el, milyen abszurdan hangzana, ha egy férfi rendezővel beszélgetve megkérdeznéd tőle, hogy van-e problémája a munkájában abból, hogy férfi.
Szemerédy Alexandra: Persze feltételezhető, hogy nőként érzékenyen reagálunk bizonyos nőkkel szemben megmutatkozó, illetve nők által átélt társadalmi igazságtalanságokra, de ezek ugyanúgy feltűnhetnek egy férfinak is, aki nyitott szemmel jár. Munkánk során törekszünk az analitikus, strukturált, lényegretörő látásmódra – akkor ez most nőies? Kell ezt egyáltalán kategorizálni? De Saloméra visszatérve, ő szerintem az operairodalom egyik legfélreértettebb figurája, állítólag perverz, hisztérikus, démoni. Bonni rendezésünk során az okokat kerestük: hogy mi tette őt azzá, ami. Honnan ered ez a túlszexualizált Salome-kép? Miért nem látjuk benne sohasem az áldozatot, csak a tettest?
Parditka Magdolna: A kritikus, akit említesz, „konzekvensen női perspektíváról” beszél. Ezen azt értette, hogy ragaszkodtunk ahhoz, hogy a sztorit Salome szemszögéből mutassuk be, tehát kapott általunk egy új olvasatot, mert addig piszkáltuk a figurát, amíg ki nem derült valami új róla.
Szemerédy Alexandra: Veszélyes skatulyák ezek, előítéletek. Persze egyszerű ilyen készen kapott fogalmak szerint orientálódni, de az „emberség” sokkal nagyobb spektrumot kínál. Ha azonban ragaszkodni akarunk ezekhez a régimódi megkülönböztetésekhez, én Richard Wagner alkotásaiban, sőt férfi figuráiban is rengeteg „nőies” dolgot látok.
MN: Például?
Szemerédy Alexandra: Wagner az egyik legnagyobb paradoxon. A figuráin jól látszik, hogy a zeneszerző képes volt „női” szemléletmódra: Wotan például a lehető legkeményebb büntetést akarja kiróni kedvenc lányára, Brünnhildére, és ezért arra ítéli, hogy vegye el őt egy férfi feleségül! A Walkürök ezt hallva így keseregnek: „Soll die Maid verblühn und verbleichen dem Mann?” A darabból egyértelműen kiderül, hogy Wagner tisztában volt azokkal a társadalmi igazságtalanságokkal, amelyek a tradicionális női szereppel járnak, magánéletében viszont mégis elvárta, hogy a nők feltétel nélkül csodálják és kiszolgálják őt. Vagy itt van például Parsifal, a férfi hős, aki a nagypénteki varázs végén megsiratja a női sorsot: „Ich sah sie welken, die einst mir lachten…” Ez gyengéd és törékeny. Empatikus.
MN: Volt nektek a női mivoltotokból, rendezőként, bármilyen kellemetlen élményetek?
Parditka Magdolna: Valóban, a foglalkozásunkkal járó elvárások nagyon „férfiasak”.
Szemerédy Alexandra: Egy nő vezető pozícióban, mindegy, hogy milyen szakmáról beszélünk, Magyarországon sajnos még mindig sokaknak no go. Német nyelvterületen, ahol mi dolgozunk, azért már láttak nőket a rendezői pultnál, sőt, rettegtek is női rendezőktől. Ott már tudják a kollégák, hogy nem ez a lényeg, hanem a szakmai felkészültség.
Parditka Magdolna: Ez generációs kérdés is. Nekünk nem a rendezői pulttal járó hatalom a lényeg. Egy próba szerintünk nem akkor jó, ha mindenki retteg. Én nem bújok el a pult mögött onnan osztogatva utasításokat. Nem félek a diszkussziótól, sőt, sokszor ki is provokálom.
MN: A Parsifal volt a 2006-os Müpa-beli Wagner-napok nyitó darabja, és szinte szimbolikus, hogy ezzel zárul is le idén az a példátlanul sikeres sorozat, amelynek a gerince a Ring volt, ti pedig két nagyszerű rendezéssel, a Parsifalon kívül a 2010-es Trisztán és Izoldával járultatok hozzá. Nike Wagner, aki eljött Budapestre megnézni a rendezéseteket, nemcsak Wagner-leszármazott, de érti is Wagnert, nagyon elismerően szólt erről az előadásról, mondván, ebben megjelenik a Parsifal zenéjének „gazdagsága és pszichológiai oldala”. Nektek miről szól ez a darab?
Parditka Magdolna: A legfontosabb elemei számunkra az útkeresés, a fejlődés, az emberré válás. Összpontosítás. Amfortas szenvedése az, ami elindítja Parsifalt az úton, és végül „beavatottá” teszi.
Szemerédy Alexandra: Az egész darabban hozzám Amfortas áll legközelebb: az egyetlen ember, aki emberként viselkedik, nincs rajta álarc. És mit kap cserébe? Kitaszítják. Ő az egyetlen, aki nem fogadja el a kívülről ráruházott, ráerőltetett szabályokat.
MN: Azért elég nehéz Amfortast megtenni a darab középpontjának…
Szemerédy Alexandra: Amfortas vagyunk „mi”. Ő az egyetlen, aki azt mondja: nem. Amit ti, „Grál lovagok” csináltok, azt én nem akarom.
Parditka Magdolna: Nem hajlandó a hamis ájtatoskodásba beszállni. Van egy iszonyatos elvárás vele szemben az apja, Titurel és a közösség részéről: ez vagy, ennek születtél, ezt és ezt kell tenned. Az elvárás rablánca tartja fogva, és hiába próbál meg ez ellen fellázadni.
Szemerédy Alexandra: Megpróbálja megértetni a közösséggel, hogy mennyire szenved, de mindenki hátat fordít neki. Szerintük csak a kötelességét teljesíti, ha feláldozza magát értük. Ha beledöglik is, neki meg kell felelnie a közösség elvárásainak. Ez brutálisan hangzik, de nagyon aktuális.
MN: Úgy tűnik, számotokra itt a közösség kontra individuum a lényeg, és az individuumot véditek a közösséggel szemben.
Szemerédy Alexandra: Pontosan.
MN: A fekete-fehér ebben is, és a szintén a Wagner-napokra készült Trisztán és Izoldában is dominál. Miért? Ellentét vagy egymás szerves része és kiegészítése?
Szemerédy Alexandra: Wolfram von Eschenbach Parzival című elbeszélő költeménye nagyon inspirált minket. A fekete és a fehér, ezek a nem-színek számunkra valójában a választást, a döntést jelentik a jó és a rossz között, illetve a kérdést, hogy van-e jó és van-e rossz. Ezek kérdőjelek.
MN: Most pedig eljutottatok a feltehetőleg legnagyobb kihíváshoz: a saarbrückeni Saarländisches Staatstheatertól megbízást kaptatok a Ring rendezésére. Lehet valamit mondani az alapgondolatról, különösen, hogy a magyar közönség nagyjából 100 százaléka nem fogja látni?
Szemerédy Alexandra: Ez még korai lenne – bennünk persze már nagyon forr az anyag. Ez a munka egy nagy ásatás lesz.
Parditka Magdolna: Beszereztünk egy csomó felvételt, Karajant, Soltit – őt nagyon szeretjük –, Levine-t, meg másokat, és hallgatjuk. Meg kell próbálni úgy hallgatni, mintha először hallanánk. Ott van előttünk a kotta, és megy a gondolatpingpong.
MN: És mit olvastok hozzá?
Parditka Magdolna: Sok mindent. Persze a Nibelung-éneket, Wagner levelezését és más írásait… A szakirodalom időközben óriásira duzzadt.
Szemerédy Alexandra: Személyes kedvencem Cosima naplója.
MN: Noha régóta éltek német területen, a sajtóban továbbra is mindig ungarischként emlegetnek, és szerencsére Alexandra nevén a németeknél is rajta marad az ékezet. Itthon máig erősen megkülönböztetjük a magyart meg a külföldit – rosszul. Mert nem a magyarságot kell tagadni vagy elfelejteni, hanem a bezártságot, a provincialitást, ahol az „erős és büszke” jelzők a százmilliókért csináltatott kék plakátokon csak a dacos maradiságot táplálják. Nektek mit jelent, hogy magyarok vagytok?
Parditka Magdolna: Elsősorban a magyar nyelvhez való kötődésemet. Egyébként mind a mai napig sokszor mardos a honvágy, aztán ha végre hazajutok, egy kis idő után úgy méregbe tudok gurulni bizonyos dolgokon, hogy csak menekülni akarok innen. Szörnyű érzés, amikor az ember pont otthon érzi magát idegennek.
Szemerédy Alexandra: Nem is tudom. Ahol van íróasztalom, munkám, ott érzem jól magam. Fontos emlékek persze vannak… De lehet, hogy nem is nagyon tudom megítélni és megfogalmazni, mi bennem a magyar. Zenei neveltetés szempontjából biztosan erős a „magyarságunk”. A magyarság nekem főleg azt jelenti, hogy Magyarország is Európa része. Azt hiszem, az a lényeg, hogy nyitottak maradjunk, ne szigetelődjünk el. Egyébként mielőtt honvágyam lenne, egyszerűen felülök egy pesti gépre.
MN: Láttok-e új tendenciákat az operajátszásban?
Szemerédy Alexandra: Nem hiszek a tendenciákban. Engem mindig az adott mű érdekel. Persze látok rövid időre divatossá váló „új” eszközöket, de azt is, hogy ezek hamar kiüresedhetnek és elhasználódhatnak.
MN: A Regietheater, a rendezői színház, mint fogalom és mint jelenség egyaránt már van olyan koros és megszokott, hogy talán itt az ideje a változásnak.
Szemerédy Alexandra: Ezt nem így gondolom. A Regietheater számomra az operarendezés alapja. Engem nem érdekel a reprodukció, hanem csak az, hogy megtaláljam azt az égetően fontos témát az adott darabban, amiről beszélni kell. Hogy újra és újra feltegyem a kérdést, mi az, ami a műben számunkra aktuális, illetve amit én a mű által el akarok mondani. Hogy párbeszédbe lépjek a darabbal.
| Névjegy Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna Budapesten születtek, osztálytársak voltak a Bartók Konziban. Szemerédy a salzburgi Mozarteumban, Parditka pedig a müncheni Képzőművészeti Akadémián diplomázott. Mint rendezői kollektíva 2005 óta dolgoznak együtt; a Német Színházi Szövetség 2013-ban, operarendezői kategóriában az év legjobb színházi teljesítményeit jutalmazó FAUST-díjra jelölte őket. Azóta számos németországi operaházban rendeztek, többek között Bonnban, Nürnbergben és Hannoverben. Eltökélt szándékuk, hogy eloszlassák azt a tévhitet, hogy az opera halott. |
