Magyar Narancs: Mit szóltál hozzá, hogy két hónappal a megjelenés előtt kikerült a netre az új lemezetek?
Charlie Benante (képünkön jobbról a második): Szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam. Az internet olyan, mint a rák, amely elkezd növekedni, és átterjed újabb és újabb területekre. Ha valami felkerül egyszer a netre, utána semmi sem akadályozza meg, hogy újabb és újabb emberek letöltsék. Nagy szívás ez a zenészeknek. Mi a lehető legjobb albumot akarjuk kiadni, sokan viszont nem tisztelnek meg azzal, hogy fizessenek a munkánkért. A Metallica volt az első zenekar, amelyik felszólalt az ingyenes zenemegosztás ellen, amikor beperelte a Napstert, és bár sokan kutyázták őket, mi melléjük álltunk, mert már akkor úgy éreztük, hogy könnyen elfajulhat a helyzet. És el is fajult: az egész zeneipart megrengette. A mai helyzetre a stream sem jó megoldás, mert a Spotify és a többi szolgáltató nem becsüli meg a zenészeket azzal, hogy méltányos jutalékot adjon a lejátszások után. Szerencsére a metálrajongók még ragaszkodnak ahhoz, hogy fizikai formátumban is birtokolják az albumokat. A zenehallgatás számukra nem csak annyit jelent, hogy megnyomnak egy gombot a számítógépen. Ők a teljes élményt át akarják élni, a borítót és a dalszövegeket is átböngészik. A For All Kings is jól teljesít: hiába szivárgott ki idő előtt a netre, ez nem látszik az eladási számokon.
MN: Az elmúlt években több turnét is ki kellett hagynod a kéztőcsatorna-szindrómád miatt. Hogy viseled a kényszerű pihenőket?
CB: Ha ennyi éven és ennyi koncerten keresztül kizsigereled a tested, annak egyszer csak meglesz a következménye. Meggyógyult ugyan a kezem a műtét óta, de a nagy terhelést már nem bírja. Ha több héten keresztül majdnem minden este koncerteznék, megfájdulna, úgyhogy muszáj pihentetnem. Igyekszem minél több Anthrax-turnén részt venni, de az összesen nem tudok. Örültem, hogy márciusban játszhattam a dél-amerikai koncerteken, mert az ottani rajongók annyira lelkesek, a koncertek pedig annyira szenvedélyesek, hogy mindig úgy jöttem le utána a színpadról, mintha én lennék Superman.
MN: A nyári fesztiválkoncerteken is te fogsz játszani Európában?
CB: A többségén igen. De még nem tudom, pontosan melyikeken.
MN: Bár nélküled, de Európában turnézott az Anthrax november közepén, amikor az ISIS terroristái merényletet követtek el az Eagles of Death Metal párizsi koncertjén. Felmerült, hogy másokhoz hasonlóan ti is lemondjátok a turnétok hátralevő részét?
CB: Beszéltünk róla, de ez nem az én döntésem volt, hanem a többi Anthrax-tagé, és a Slayeré, akikkel együtt turnéztunk. Végül úgy döntöttek, hogy nem szakítják meg a turnét. Azóta viszont gyakran eszembe jut, hogy egy ilyen terrortámadás a mi koncertünkön is megtörténhet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges például a nyári francia koncert miatt, de csak azért se fogjuk lemondani ezeket a bulikat. Valamennyire már hozzászoktunk a helyzethez, a zenészek biztonsága ugyanis Dime halála óta téma Amerikában (Dimebag Darrellt, a Pantera egykori gitárosát 2004-ben koncert közben lelőtte egy mentálisan zavart rajongója – S. T.). Dime az egyik legjobb barátom volt, fantasztikus gitáros remek humorérzékkel. Örülök, hogy velünk is megosztotta a tehetségét, és három lemezünkön, a Stomp 442-n, a Volume 8-en és a We’ve Come For You Allon is szólózott néhány számban.
MN: Európában még latolgatják, milyen hatása lesz a terrorizmusnak a zeneiparra és a koncertek látogatottságára. A szeptember 11-i tragédia hogyan hatott az amerikai turnébizniszre?
CB: Szerintem semennyire. Ami utána jött, az annál inkább. Az emberek 9/11 után is ugyanúgy jártak koncertekre, az utazás viszont kínszenvedés lett. Őrület, hogy a terroristák mindannyiunkban elültették a félelmet. Én nem akarok így élni, ahogy, gondolom, senki sem.
MN: Amikor 2001-ben elkezdődtek a lépfenés terrortámadások, fontolóra vettétek, hogy megváltoztassátok a zenekar nevét?
CB: Nem. Nem tudtuk elképzelni, hogy más néven folytassuk a zenekart. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy a zenekar nevéről ne egy gyilkos dologra, hanem valami pozitívra asszociáljanak az emberek. Végül megúsztuk ezt a szerencsétlen helyzetet anélkül, hogy komoly kárt tett volna a zenekar hírnevében. A New York Times még azt is írta rólunk, hogy több lemezt adtunk el szeptember 11. után, de ez nem igaz.
MN: A dalszövegeiteken – például az Evil Twinen a For All Kingsről – látszik, hogy Scott Iant foglalkoztatja a terrorizmus. A zenétekre is hat valamilyen módon?
CB: A zenére szerintem nem. De engem személy szerint dühösebbé tett. Az emberekről és a vallásról alkotott véleményem is megváltozott. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan követhetnek el ilyen gonoszságokat a vallás nevében. Szerintem a mában kéne élniük az embereknek, nem pedig a túlvilágon gondolkodni. Persze, higgyen benne, aki akar, de ne siessen oda annyira, hogy felrobbantja magát és másokat.
MN: A kihagyott turnék alatt azzal foglalod el magad, hogy újrakevered a régi lemezeiteket. Ilyenkor át is értékeled magadban az albumot?
CB: Persze, ma már másképp tekintek rájuk, de ez természetes. A tavaly újra kiadott Spreading the Disease-t most például nagyszerűnek találtam, de én valószínűleg nem ugyanúgy látom és hallom a lemezeinket, mint a rajongók, akik szerint az Among the Living a legjobb album, amit valaha csináltunk. Tagadhatatlan, hogy annak a lemeznek köszönhetjük a karrierünket, de szerintem a For All Kings is legalább olyan jó lett. Most, hogy a State of Euphoria újrakeverésére készülök, átéltem a régi időket, amikor a lemez megjelenése után folyton azt kérdezgették tőlünk, mégis, miért vagyunk ilyen boldogok. Természetesen azért voltunk boldogok, mert jól mentek a dolgaink. És később, amikor már nem mentek olyan jól, az hallatszódott a Persistence of Time dalain. Borultabb, összetettebb lett az a lemez, de elkerülhetetlen, hogy a közérzetünk hasson ránk. Ahogy a Sound of White Noise-on sem tudtuk kikerülni, hogy a kilencvenes évek zenei klímája valamilyen szinten hatással legyen a zenénkre.
MN: Volt pár innovatív húzásotok, összehoztátok például a rapzenét a metállal az I’m the Manben, és a Public Enemyvel előadott Bring the Noise-ban. Szerinted sor kerülhet még ilyen léptékű újításra a metálzenében?
CB: Nem vagyok benne biztos. Az az igazság, hogy a heavy metál rajongók heavy metált akarnak hallgatni, és nem szeretnék, hogy közben megzavarják őket más zenével. Mi pedig – bár büszke vagyok rá, amit a rap és a metál összeboronálása terén elértünk – végeredményben egy heavy metál banda vagyunk.
MN: És nincs lelkifurdalásod azért, mert rászabadítottátok a világra a Limp Bizkitet meg a többi rapmetál bandát?
CB: Nincs. Ez már nem az én problémám.
