Interjú

Harcsa Veronika: „Nem ciki a show-biznisz”

  • Soós Tamás
  • 2019.02.12 07:01

Zene

Gyémánt Bálinttal közös duójával az európai jazzszíntéren, jazzes hangjával pedig klasszikus zenei körökben vetette meg a lábát. Az újra kvartettben játszó énekesnővel belga grúvokról és a kétlaki európai élet előnyeiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Jazzénekesnek tartanak, mégis egyre több klasszikus zenei előadásban énekelsz. Szűknek bizonyult a jazzénekesi skatulya?

Harcsa Veronika: Vannak olyan zenészek, akik egy területen mélyülnek el egész életükben, számomra viszont kezdettől fogva magától értetődő volt, hogy sokféle utat szeretnék bejárni. A klasszikus zenében mindig is szerettem volna kipróbálni magam, de túlságosan tiszteltem a zenészeket ahhoz, hogy átlépjek a területükre.

Az elmúlt két-három évben viszont egymástól függetlenül többen is megkerestek, mert másfajta, a beszédhanghoz eggyel közelebbi hangszínt akartak, ez pedig bátorságot adott, hogy megpróbálkozzak klasszikus művekkel. Elsőként a Folk Songsszal, amit a Concerto Budapesttel adtunk elő. Ebben a darabban különféle kultúrák népdalait dolgozta fel Berio, így a klasszikus zenei mellett népiesbe hajló, jazzes hangszíneket is használhattam. Kerestem a magamhoz és a műhöz egyaránt hű, köztes megszólalást, és ez a kísérletezés azóta is borzasztóan izgat.

MN: Razvaljajeva Anasztázia hárfaművészszel egy Debussy-estetek van. Miért pont Debussy?

HV: Ez Anasztázia ötlete volt. Ő bátran kísérletezik klasszikus művekkel, a férfihangra és zongorára írt Die Winterreisét legutóbb hárfán és Baráth Emőke énekével adták elő a Zeneakadémián. Ő volt az, aki a Debussy-dalokba belehallotta a hangomat. Nem bel canto technikával éneklek, mint az operaénekesek, mélyebb, vibrato nélküli, levegősebb hangokat használok, ami talán új arcát mutathatja a daraboknak. Ahogy az is, hogy most egy hangnemmel mélyebbre transzponáltuk az egyik dalciklust, ami egy sanzonos világot hívott elő Debussyből.

MN: Ha ennyire hangsúlyos az életedben a klasszikus zene, nem merült fel, hogy ezen a téren képezd tovább magad?

HV: Gyerekként álmodoztam arról, hogy a Toscát éneklem, de a valóságban matek tagozatos diák voltam, akit senki nem bátorított az éneklésre. Tizenöt éves koromtól klasszikus énekórákra jártam, de nem voltam őstehetség. A hangomat valószínűleg csak hosszas munkával lehetett volna kinyitni az operaéneklésre. Ráadásul hangszereken és klasszikus éneklésben borzasztóan lámpalázas voltam, csak töredékét tudtam megmutatni a tudásomnak.

false

 

Fotó: Sióréti

 

A jazz volt az első olyan platform, ahol felszabadultam: talán az improvizáció szabadsága is hozzájárult, hogy ebben találtam meg a saját hangomat. Későn, 21 évesen döntöttem el, hogy zenész akarok lenni, és mivel akkor már fontos része volt az életemnek a jazz, a jazztanszakra jelentkeztem.

MN: A legtöbbet és a legnagyobb sikerrel mostanában Gyémánt Bálinttal játszol. Hogyan találtatok egymásra?

HV: Osztálytársak voltunk a jazztanszakon. Amikor 2007-ben a szombathelyi Lamantin jazztáborban tanársegédek voltunk, az egyik éjszaka összegyűltünk páran improvizálni. Ekkor szólaltunk meg először duóban, egy kollégiumi emeletes ágyon. Bálint gitárjátéka olyan sokszínű és kifejező, hogy azóta is inspirál. Először az akkori kvartettembe hívtam vendégként, aztán együtt alapítottuk a Bin-Jipet, hat éve pedig duóban játszunk.

MN: Miért inspiráló a duóformáció?

HV: Nagyobb koncentrációt igényel. Nem hagyhatunk ki egy hangot sem, mert akkor magára marad a másik. Ugyanakkor nagyobb terünk van, hiszen azt nem tölti ki más hangszer, csak Bálint gitárja. Így szélesebb dinamikai tartományokat járhatunk be, játszhatunk a csenddel, a fortéval, és olyan finom hangképzésekkel, amik egy hangos zenekarban elvesznének.

MN: Mégis kvartetté bővültetek.

HV: Úgy éreztük, hogy amit egyelőre ki tudtunk, azt kihoztuk a duóból. Továbbra is fogunk játszani kettesben, de a ritmusszekció friss lendületet hozott a zenekarba. És olyan grúvot, hogy arra csak rá kell ülni, és viszi az embert. Nicolas Thys nagybőgősnek és Antoine Pierre dobosnak, akiket a brüsszeli tanulmányaim alatt ismertem meg, a rock- és bluesközeli zenékben is van tapasztalatuk, és jó kis bólogató grúvokat pakoltak alá az új daloknak, amelyek Shapeshifter címmel februárban fognak megjelenni.

MN: Van sajátosan belga vagy magyar íze a zenéteknek?

HV: Ezt kívülről könnyebb megítélni, de az biztos, hogy Belgium zeneileg is multikulturális ország, és az ottani jazzben erős az afrikai hatás, amit a gyarmatokról hoztak a bevándorlók. Ezt az afrikai grúvot a ritmusszekciónk is jól hozza. A mi zenénkről pedig sokáig azt gondoltam, hogy nincs sajátosan magyar íze, de ma már azt mondanám, hogy a Kárpát-medencei örökség valószínűleg érződik rajta. Budakalászon nőttem fel, ahol svábok, szerbek és magyarok is élnek. Néptáncra is jártam, és mivel Szentendre vonzáskörzetében erős a délszláv népzenei hagyomány, a magyar mellett a dél­szláv népzene is belém ivódott többek közt a Vujicsics Együttesnek köszönhetően.

false

 

Fotó: Facebook/Harcsa Veronika

 

A dalainkban így akaratlanul is megjelennek páratlan ritmusok, sok kisszekundot tartalmazó skálák, amik délvidéki hangsúlyokat kölcsönöznek nekik, és pentaton hangsorok, amikre a magyar népzene épül. Igaz, hogy jazzharmóniákkal, de pár éve játsszuk a Vetettem violát című népdalt is, amit a külföldi közönség is nagyon értékel. Ezt még gyerekkoromban tanultam meg hallás után, és a közönség érzi, hogy ilyenkor valami mélyen belénk ivódott, zsigeri zenét adunk elő.

MN: A sajtóanyagotok szerint ez egy páneurópai jazzprodukció. Mit jelent számodra ez az európaiság?

HV: Kétlaki életet élek már 2012 óta, előbb Brüsszel, majd Berlin, most pedig London és Budapest között ingázom. A páneurópai lét sokat adott a személyiségemhez. Folyamatosan gazdagítanak a kinti élmények, és érdekes módon Magyarországban is sok mindent jobban értékelek azóta. Hogy egy földhözragadt példát mondjak: Budapesten tíz percre vagyok a belváros gazdag kulturális életétől és tízre a legszabadabb természettől. Ez nem szokványos.

De említhetném az olyan befogadóhelyeinket is, mint a Művészetek Palotája vagy a Budapest Music Center, amikhez foghatót Nyugaton sem könnyű találni. Vagy éppen az under­ground szabadzenei életet, amelyben a fiatal generáció kuriózumértékű zenét csinál az idősebekkel, akik még Szabados György idején kezdtek free jazz-zel foglalkozni. A JazzaJ-koncertsorozat vagy a Lumen és a Három Holló egyéb improvizációs estjei izgalmas központjai ennek a színtérnek.

MN: Milyen szemléletet szedtél magadra a nyugati nagyvárosokban?

HV: Londonban például azt, hogy nem ciki a show-biznisz. Magyarországon gyanakvással nézik, aki megpróbálja eladni magát, a londoniak viszont jó értelemben véve vállalkozásként fogják fel a zenélést. Nem önérzeteskednek, ha nem megfelelőek a körülmények, inkább igyekeznek strukturáltan építkezni. A nyugat-európai jazzszíntéren elképesztően nagy a verseny, nehéz kiemelkedni a tömegből. A duóval is évek alatt és egy német kiadó segítségével sikerült egyről a kettőre jutni. Még most sem vagyunk szuper ismertek, de rendszeresen játszunk a nagyobb európai országokban, és kitartó munkával elértük, hogy a fontos klubok már visszahívnak minket.

MN: A társadalmi szerepvállalás mindig is fontos volt számodra, de az elmúlt időszakban politikusok túlkapásai ellen is felszólaltál. Miért érezted szükségét ennek?

HV: Az elsődleges feladatomnak azt tartom, hogy a zenémmel kommunikáljak az emberekkel. Remélem, nem önfelmentés azt gondolni, hogy ha elmélyült, odaadó előadóként állok ki a színpadra, azt a nyitottságon és elfogadáson alapuló értékrendet erősítem az emberekben, amit a magánéletben is képviselek. Lehet, hogy sokan nem gondolnak bele, de a jazz úgy született, hogy Európa és Afrika zenéje találkozott Amerikában, és a mai napig rengeteg nép kultúráját forrasztja egybe.

De ezzel együtt is vannak olyan ügyek, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Általában olyankor tudom zsigerből képviselni a véleményemet egy közügyben, ha az személyesen érint. Ilyen volt az, amikor a londoni Pride-ról posztoltam egy fotót, hogy a támogatásomról biztosítsam a barátaimat, és megkaptam, hogy ezért a képért biztos lefizettek, vagy amikor Németh Szilárd provokátornak nevezte az ismerősömet, akit megütöttek, amiért ki akart békíteni két veszekedő férfit az aluljáróban. Ilyenkor nem tudom magamban tartani a felháborodást, de ha tehetem, igyekszem szétválasztani a magánvéleményemet és a zenészi pályámat, mert úgy érzem, nekem elsősorban a zenével van dolgom, nem a politikával.

Neked ajánljuk