Opera

Nem félünk a Bartóktól Eötvös: Vértelenül; Bartók: A kékszakállú herceg vára

Zene

A fából faragott királyfi, Manuel de Falla A háromszögletű kalapja, Csajkovszkij Jolantája, de még a Bajazzók és a Gianni Schicchi is összekerült már az elmúlt kerek száz esztendő során Bartók egyfelvonásosával itthon és a nagyvilág operaházainak műsorán.

Mert hát hiába alkot a Kékszakállú önmagában is teljességet, alig egyórányi játékidő nem tesz ki egy egész operai estét. S bár ezek a jobb-rosszabb párosítások A kékszakállú herceg vának hosszú távon láthatóan nem váltak kárára, az évek során kézenfekvő módon többen is arra a roppant nemes elhatározásra jutottak, hogy alkalmas párdarabot kell komponálniuk a világszerte legtöbbet játszott magyar opera mellé.

Eötvös Péter például 2015-ben a Senza sangue című, ugyancsak kétszemélyes és szintén hét jelenetből álló egyfelvonásosát ajánlotta fel erre a célra: azonos zenekari apparátusra komponálva meg a maga művét, ám szándékoltan szürkébb zenei világot teremtve – hogy azután a Kékszakállú színessége jobban érvényesülhessen mellette. Az 1918-as ősbemutató centenáriumának estéjén, a Kékszakállú 100 minifesztivál nyitányaként is ez a mű hangzott fel Bartók műve előtt, s így a szerencsés magyar közönség rövid időn belül harmadjára találkozhatott ezzel az új egyfelvonásossal. Vagyis – az Armel Operaverseny meg az idei müpabeli előadás után – újra rácsodálkozhattunk Eötvös példás profizmusára és operazenéjének rafináltan építkező hatásosságára. Ahogyan újra észbe vehettük persze a történet zavarba ejtő kimódoltságát is, hiszen a lottózóban induló szüzsé hamar egy több évtizeddel korábbi rémes bűneset abszurd záró fejezetévé terebélyesedik, melynek legvégén az egész életét a bosszúnak szentelő asszony garniszállóba megy apjának elaggott gyilkosával. No és ismét csak szembesülhettünk azzal a kínos ténnyel, hogy a Senza sangue immáron bevett címfordítása láthatóan nem vet számot azzal a ténnyel, miszerint a vértelenül nyelvünkön nem azt jelenti, hogy vér nélkül (ez lenne az olasz senza sangue fordulat magyar jelentése), hanem sajnálatos módon azt, hogy vérszegényen, sápatagon, ami – mondanunk sem kell – túlságosan magas labda a mindenkori kritikusok számára.

A némi vetítéssel kísért koncertszerű megszólaltatás mindazonáltal nem kínált további lehetőséget a kekeckedésre. Meláth Andrea és Szegedi Csaba előadói teljesítménye estélyi öltözetben is igazi operaélményt teremtett: Meláth ezúttal is a hiszteroid-neurotikus nőalakok specialistájának bizonyult, míg Szegedi elérte, hogy mindvégig erőteljes hangadását összekapcsolhassuk egy bukott életű vesztes figurájával. A vezénylő Eötvös Péter pedig olyan minőségű árokmunkára serkentette az Opera zenekarát, ami összességében az ünnepi este legméltóbb vonulatát jelentette – méghozzá utóbb a Kékszakállú előadása során is.

Jóllehet az este második felében összeszedett és minőségi munkát érzékeltető, vitán felül világszínvonalú operarendezéssel is találkozhattunk. A nevezetes koppenhágai Ringet is jegyző s a legutóbbi időkig a londoni Covent Gardent igazgató Kasper Holten ugyanis a Bartók-mű értelmezését beszűkítő, ám aprólékosan kidolgozott koncepcióval állt elő: mintegy életre híva a Nem félünk a farkastól operaszínpadi változatát. A Kékszakállú és Judit története így nem egyszeri, jelen idejű cselekménynek, de nem is örök misztériumnak, hanem egy rég összeszokott, középkorú pár rutinszerűen ismételt mérkőzésének mutatkozik. Steffen Aarfing pazarul leélt tetőtéri műteremlakásában egy nem különösebben tehetséges festő és az ő ragaszkodó természetű asszonya játszmáznak egymással: a kudarcaira is büszke, lepusztultában is maszkulin Kékszakállút Palerdi András, míg a sohasem elomló, inkább fanyarul, de annál kitartóbban szerelmes Juditot Komlósi Ildikó táplálja önnön húsával és vérével, ritka komplex operaszínpadi alakításokat teremtve. Ebben a koncepcióban a felszabadított játékerejű Palerdi most a basszusával is érvényesen megfelel, az immár félreismerhetetlenül hangjának őszét megtapasztaló nagy magyar énekesnő pedig példás előadói intelligenciával integrálja önnön szerepformálásába énekszavának októberies jegyeit.

Szinte törvényszerű, hogy Holtent is megkísértette a Kékszakállú megrendezése körül azonosítható legnagyobb csábítás: az egyes ajtók hozzákapcsolása a hétköznapilag is értelmezhető reáliákhoz. Pedig itt a legtöbbször még a szemre formás ötletek is csapdának szoktak bizonyulni, végeredményben erőltetettnek vagy túlságosan szimplának érzékeltetve a kiagyalt megfeleltetéseket. Holten most a maga által kiválasztott, beszűkített értelmezés szellemében ötletelve nagyjából ötvenszázalékos találati arányt ér el: fegyveresházként a festő alkoholkészletét megmutatva, a „lásd, ez az én birodalmam” szakaszában pedig fölgyújtatva Kékszakállúval az eddig elkészült vásznait. A mélypontot e nemben kétségkívül az a jelenet képviseli, amikor is Judit az utolsó ajtó feltárulása előtt a férfi okostelefonjában és határidőnaplójában kezd bőszen lapozgatni. Viszont néhány ajtó ügyes értelmezésével sikerült az egymást gyötrő pár erős érzelmi kötődését jelezni, s az utolsó taktusokra különösen szép megoldással hozta vissza a műterembe Juditot. „Jól van, szívem, a mai cirkusz is megvolt” – sugallta Komlósi egyszerre fáradt, szeretetteljes és elismerő gesztusa. Lehet újrakezdeni.

Erkel Színház, május 24.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.