Mert hát hiába alkot a Kékszakállú önmagában is teljességet, alig egyórányi játékidő nem tesz ki egy egész operai estét. S bár ezek a jobb-rosszabb párosítások A kékszakállú herceg várának hosszú távon láthatóan nem váltak kárára, az évek során kézenfekvő módon többen is arra a roppant nemes elhatározásra jutottak, hogy alkalmas párdarabot kell komponálniuk a világszerte legtöbbet játszott magyar opera mellé.
Eötvös Péter például 2015-ben a Senza sangue című, ugyancsak kétszemélyes és szintén hét jelenetből álló egyfelvonásosát ajánlotta fel erre a célra: azonos zenekari apparátusra komponálva meg a maga művét, ám szándékoltan szürkébb zenei világot teremtve – hogy azután a Kékszakállú színessége jobban érvényesülhessen mellette. Az 1918-as ősbemutató centenáriumának estéjén, a Kékszakállú 100 minifesztivál nyitányaként is ez a mű hangzott fel Bartók műve előtt, s így a szerencsés magyar közönség rövid időn belül harmadjára találkozhatott ezzel az új egyfelvonásossal. Vagyis – az Armel Operaverseny meg az idei müpabeli előadás után – újra rácsodálkozhattunk Eötvös példás profizmusára és operazenéjének rafináltan építkező hatásosságára. Ahogyan újra észbe vehettük persze a történet zavarba ejtő kimódoltságát is, hiszen a lottózóban induló szüzsé hamar egy több évtizeddel korábbi rémes bűneset abszurd záró fejezetévé terebélyesedik, melynek legvégén az egész életét a bosszúnak szentelő asszony garniszállóba megy apjának elaggott gyilkosával. No és ismét csak szembesülhettünk azzal a kínos ténnyel, hogy a Senza sangue immáron bevett címfordítása láthatóan nem vet számot azzal a ténnyel, miszerint a vértelenül nyelvünkön nem azt jelenti, hogy vér nélkül (ez lenne az olasz senza sangue fordulat magyar jelentése), hanem sajnálatos módon azt, hogy vérszegényen, sápatagon, ami – mondanunk sem kell – túlságosan magas labda a mindenkori kritikusok számára.
A némi vetítéssel kísért koncertszerű megszólaltatás mindazonáltal nem kínált további lehetőséget a kekeckedésre. Meláth Andrea és Szegedi Csaba előadói teljesítménye estélyi öltözetben is igazi operaélményt teremtett: Meláth ezúttal is a hiszteroid-neurotikus nőalakok specialistájának bizonyult, míg Szegedi elérte, hogy mindvégig erőteljes hangadását összekapcsolhassuk egy bukott életű vesztes figurájával. A vezénylő Eötvös Péter pedig olyan minőségű árokmunkára serkentette az Opera zenekarát, ami összességében az ünnepi este legméltóbb vonulatát jelentette – méghozzá utóbb a Kékszakállú előadása során is.
Jóllehet az este második felében összeszedett és minőségi munkát érzékeltető, vitán felül világszínvonalú operarendezéssel is találkozhattunk. A nevezetes koppenhágai Ringet is jegyző s a legutóbbi időkig a londoni Covent Gardent igazgató Kasper Holten ugyanis a Bartók-mű értelmezését beszűkítő, ám aprólékosan kidolgozott koncepcióval állt elő: mintegy életre híva a Nem félünk a farkastól operaszínpadi változatát. A Kékszakállú és Judit története így nem egyszeri, jelen idejű cselekménynek, de nem is örök misztériumnak, hanem egy rég összeszokott, középkorú pár rutinszerűen ismételt mérkőzésének mutatkozik. Steffen Aarfing pazarul leélt tetőtéri műteremlakásában egy nem különösebben tehetséges festő és az ő ragaszkodó természetű asszonya játszmáznak egymással: a kudarcaira is büszke, lepusztultában is maszkulin Kékszakállút Palerdi András, míg a sohasem elomló, inkább fanyarul, de annál kitartóbban szerelmes Juditot Komlósi Ildikó táplálja önnön húsával és vérével, ritka komplex operaszínpadi alakításokat teremtve. Ebben a koncepcióban a felszabadított játékerejű Palerdi most a basszusával is érvényesen megfelel, az immár félreismerhetetlenül hangjának őszét megtapasztaló nagy magyar énekesnő pedig példás előadói intelligenciával integrálja önnön szerepformálásába énekszavának októberies jegyeit.
Szinte törvényszerű, hogy Holtent is megkísértette a Kékszakállú megrendezése körül azonosítható legnagyobb csábítás: az egyes ajtók hozzákapcsolása a hétköznapilag is értelmezhető reáliákhoz. Pedig itt a legtöbbször még a szemre formás ötletek is csapdának szoktak bizonyulni, végeredményben erőltetettnek vagy túlságosan szimplának érzékeltetve a kiagyalt megfeleltetéseket. Holten most a maga által kiválasztott, beszűkített értelmezés szellemében ötletelve nagyjából ötvenszázalékos találati arányt ér el: fegyveresházként a festő alkoholkészletét megmutatva, a „lásd, ez az én birodalmam” szakaszában pedig fölgyújtatva Kékszakállúval az eddig elkészült vásznait. A mélypontot e nemben kétségkívül az a jelenet képviseli, amikor is Judit az utolsó ajtó feltárulása előtt a férfi okostelefonjában és határidőnaplójában kezd bőszen lapozgatni. Viszont néhány ajtó ügyes értelmezésével sikerült az egymást gyötrő pár erős érzelmi kötődését jelezni, s az utolsó taktusokra különösen szép megoldással hozta vissza a műterembe Juditot. „Jól van, szívem, a mai cirkusz is megvolt” – sugallta Komlósi egyszerre fáradt, szeretetteljes és elismerő gesztusa. Lehet újrakezdeni.
Erkel Színház, május 24.
