Magyar Narancs: Mi különbözteti meg a nagy karmestert a középszerűtől?
Helmuth Rilling: Ezt nehéz megmondani, és a vélemények nagyon eltérnek egymástól. Véleményem szerint a karmesternek először is nagyon pontosan elemezni kell a partitúrát. Megérteni, hogy a komponista mit miért komponált úgy, ahogyan tette, és mit akart mondani a zenével. És persze pontosan ismernie kell a kottát. Minden egyes hangját. El kell döntenie, hogy szerinte mi a legfontosabb a mű szerkezetében az adott pillanatban. Aki ezt érthetővé tudja tenni, az nagy karmester. Nem kell nagy színház, nagy gesztusok. A karmester legyen a zene szolgálója. És legyen elkötelezett, ne csak funkcionáljon.
MN: Másképp tanít be, illetve vezényel kórust és zenekart?
HR: Ez két különböző hangszer. A kórusnak szövege van, a szövegnek jelentése. De a pusztán hangszeres zenének is van jelentése, azt is világossá kell tenni és meg kell mutatni.
MN: A historikus előadásmód az ellenzőire és kedvelőire, gyakorlóira és elutasítóira is nagy hatással volt. Egy biztos: ma már senki nem játszhat ugyanúgy, ahogyan 30-40 évvel ezelőtt. Ön hogyan viszonyul hozzá – hiszen a korhű játékmód megjelenésekor ön már aktív dirigens volt.
HR: Lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy mindent úgy akarok csinálni, ahogyan a zeneszerző csinálta a maga idejében. Ezt azonban nehéz elérni, mert sosem lehet pontosan tudni. És nemcsak a komponista élt akkor egészen más körülmények között, hanem a közönség is másféle emberekből állt. Mást hallottak és máshogyan, mint ma. Néha azt kell mondanunk, ma másképp kell zenélnünk, hogy a zene mondanivalója megmaradjon.
MN: A historikusok sok újat hoztak, nemcsak hangszerhasználatban, hanem azzal együtt artikulációban, frazeálásban, arányokban, attitűdben, az együttesek nagyságában stb. Érzi-e ennek befolyását saját munkájában?
HR: Itt valójában csak fordításokról beszélhetünk: ma „le kell fordítanunk”, ami annak idején elhangzott, hogy a mai közönség megértse. Alapvető döntésekről van szó, például az együttesek méretéről. Ha vendég karmester vagyok, nem én döntök a hangszerválasztásról, az énekesekről, az együttesek nagyságáról. De a szólamanyagokat én hozom, bennük az én utasításaimmal, hiszen a rövid próbaidő alatt nem lehet alapvetően újat betanulni. Másrészt én nem vagyok híve annak, hogy minél kisebb együttesekkel játsszunk, még ha ez a zene születésekor így is volt. Ez persze a terem nagyságától és akusztikájától is függ – egy templom és egy nagy koncertterem egyszerűen mást kíván. Nagyon fontosak az artikulációs kérdések, tehát fontos, hogy a muzsikusok foglalkozzanak a korabeli előadásmódok tanulmányozásával. A dolgok tisztasága az egyik leglényegesebb dimenzió: a hallgatónak tisztán hallania kell, hogy mi történik. Erre is szolgál a helyes artikuláció, és persze a dinamika is. Ne felejtsük el, hogy Mozartot például, főképp vokális műveiben, nagyon is befolyásolta a barokk, hiszen az volt a közvetlen múltja, előzménye. A bécsi klasszika polifóniája nagyban támaszkodik a barokk elődökre, Händel oratorikus műveire főképp. Az előzményeik felől kell közelítenünk hozzájuk.
MN: Ön alapította 1970-ben az Oregoni Bach Fesztivált. Miért éppen ott?
HR: Ez egyszerű véletlen. A Bach-kurzusaimon többször jártak tehetséges fiatalok az oregoni egyetemről, s aztán meghívtak, hogy tanítsak náluk. Néhány ilyen alkalom után úgy gondoltuk, ezt lehetne állandósítani. Ez a Bach Fesztivál, több mint negyvenéves működése alatt, fontos központtá lett nagyon sok amerikai muzsikus számára, akik szélesíteni akarták a látókörüket.
MN: Sokan tartják úgy, hogy az „amerikai” zenélés nagyon különbözik az „európaitól”. Ön is ezt tapasztalta?
HR: Valamelyest igen. De azért mindenütt ugyanaz a lényeg: milyen kritériumok alapján csinálunk valamit így, és nem másképpen. Én magam alapvetően ugyanúgy tanítottam Amerikában, mint Európában.
MN: Ön szó szerint mindenütt vezényelt a világon. Ugyanúgy közelít, mondjuk, egy koreai zenekarhoz, mint bármelyik másikhoz a világon?
HR: Alapvetően igen. Vannak tapasztaltabb vagy kevésbé tapasztalt, tehetségesebb vagy kevésbé tehetséges muzsikusok, de összesen ennyi a különbség. A magam számára pedig kifejezetten gazdagodásnak élem meg, ha más hozzáállással, más véleménnyel találkozom. Ezeket jó megvitatni.
MN: A 18. században, számos nagyszerű komponista mellett, ott van ez a két óriás: Bach és Händel. Sok bennük a közös és sok az eltérő.
HR: Nagyon leegyszerűsítve, a műveikből kiindulva mondhatnánk azt, hogy az egyik inkább egyházzenész, a másik pedig inkább színházi, drámai komponista, de ez csak nagy vonalakban igaz. Az alapvető stílusuk nagyon hasonló. Bach világi kantátái sokszor nagyon operaszerűek, a 201-es, Phoebus és Pán vitájáról szóló kantáta egy kész kis kamaraopera. És az ember nyilván másképp vezényel egy drámaibb meg egy kontemplatívabb darabot. Bach János-passiója drámai mű, amit nem jó túlságosan nagy együttesekkel előadni; Händel Izrael Egyiptomban című oratóriuma viszont egészen másképp drámai: ebben hatalmas jelenetek és nagy természetábrázolások vannak, ahol lényegesen nagyobb együtteseket érdemes használni.
MN: Az ön vezetésével, nagyjából negyedszázad alatt 172 CD-n megjelent Bach összes műve a Hänssler kiadónál. Ez példátlan vállalkozás.
HR: Jelent meg más Bach-összes is, a nemrég elhunyt Nikolaus Harnoncourt-é például, de nem egy karmester vezénylete alatt. A Bach-felvételek száma természetesen végtelen, de számos mű volt, amit még egyáltalán nem vettek föl. Ebben a kiadásban minden benne van, tehát ha most bármelyiket meg akarja hallgatni, megteheti. Egyébként új, korszerű, forráskritikai Bach-összkiadás sincs még nyomtatásban – például még vagy huszonöt kantáta hiányzik –, sokszor régi kottakiadásokat kell használni. Így mi is sok esetben csak a 19. századi Bach-kottakiadást használhattuk.
MN: Meghallgatja olykor saját régi felvételeit?
HR: Nem – miért is tenném? Meg szokták kérdezni, hogy felvennék-e újra darabokat. Tudom, és aki figyelmesen hallgatja őket, szintén tudja, hogy adott felvétel mikor készült – a felvétel azt a kort és azt a felfogásomat képviseli. Sok évvel ezelőtt másképp gondoltam dolgokat, és kevesebb tapasztalatom is volt. De ez érdekes, és nem tagadom meg a régi felvételeket.
MN: Bach utolsó nagy oratorikus műve a h-moll mise. Ebben régebbi műveiből is felhasznált anyagokat. Mennyiben tekinthető mégis egységes műnek?
HR: Teljes mértékben. Ő maga is önálló, egységes műnek, életműve összefoglalásának tekintette.
MN: A másik „abszolút” mű a Máté-passió. Erről napokig lehetne beszélni – mégis, mondjon valamit róla!
HR: A Máté-passió a nagy elmélkedő mű a drámai János-passió után. Bach itt nyilván olyan művet akart írni, ahol természetesen benne van a passiótörténet, de a középpont a történet értelmén való gondolkodás: mit jelent a passió? Ezért van a formák sokasága, áriák, ariosók, az azelőtt sosem használt két kórus és két zenekar és a számos szólista. De mindig ugyanarról van szó: mit jelent számunkra a passió, azaz Krisztus szenvedése. A témája miatt nem lehet „optimista” mű, de mégis pozitív üzenete van: Krisztus szenvedése az emberiség megváltása.
MN: Ön sok kortárs zenét is előadott. Követi a kortárs zene alakulását, egyáltalán van ideje erre?
HR: Nagyon fontosnak tartom, hogy hallgassuk a kortárs zenét, hiszen ez a mi korunk nyelve. Nem élhetünk folyton a múlt zenéjében és zenéjéből. A pályám során nagyon sok, több mint száz felkérést adtam kortárs zeneszerzőknek, és előadtam az elkészült műveket. Nagyon különböző darabokat kaptunk, hiszen ma nincs egyetlen, egységesnek mondható stílus. Engem mindig az a komponista érdekel, akinek mondanivalója van. Mégpedig olyan, amit egy nem muzsikus is megért. A tisztán elméleti alapon született zene nem nagyon érdekel. A tizenkét fokú zene, ami tudatosan nem kifejezéscentrikus, engem kevésbé érdekel, ilyen zeneszerzőt én nem kérnék föl mű írására.
MN: Hogyan magyarázza, hogy a mai közönség nincsen jóban a kortárs zenével? Ezt gyakran megkérdem muzsikusoktól, és nagyon különböző válaszokat kapok. Mindenesetre tény, hogy ma – és ez vagy nyolcvan-száz éve így van – a közönség nem szalad lelkesen meghallgatni az új műveket, ahogyan mindaddig tette. Vagy ha igen, aligha hallgatja meg még egyszer, nem is nagyon van rá alkalma. A kortárs zenének természetesen mindig van egy viszonylag szűk közönsége, de a nagyközönség idegenkedik tőle, és inkább „klasszikusokat” hallgat.
HR: De vajon így van-e ez? Sok kortárs mű van, amit játszunk, ami nagy érdeklődést kelt, amit követnek és újra előadnak. Ezt megkönnyítik a mai kommunikációs eszközök. Minden könnyen hozzáférhető, és ezt nagyszerűnek találom.
MN: Hozzáférhetőnek valóban minden hozzáférhető – de akarja-e közönség újra és újra hallgatni őket? Ön nem tartja különösnek, hogy a mai közönség sokkal többször és szívesebben hallgatja a tegnapi és tegnapelőtti zenéket, mint a maiakat?
HR: Én látom az érdeklődést a kortárs zene iránt is. Persze az emberek ma mások, mint régen, és szívesen követik koruk zenéjét. Szerintem a mai kor nagyon pozitívan reagál a kortárs zenére. Mi az Oregoni Bach Fesztiválon is sok kortárs zenét játszottunk, de nem mi voltunk az egyetlenek Amerikában. Az egész világon nagy az érdeklődés a kortárs zene iránt.
(A Máté-passió kritikáját lásd a 49. oldalon!)
