Lemez

Nem szentségtörés

Public Image Ltd: This is PiL

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. július 6.

Zene

A brit posztpunk egyik kulcszenekara (és amikor azt írjuk: egyik, legfeljebb két-három potenciális kihívóval számolunk), a Public Image Ltd 2009-ben, tizenhét év kihagyás után állt újra össze egy vajreklámnak (egészen pontosan az abból befolyó pénznek) köszönhetően. Ez utóbbi már önmagában is őrületesen menő, és már akkor egészen fantasztikus dolgok lehetőségét vetítette előre, még úgy is, hogy a több korszakot és jó néhány tagcserét megélt zenekar klasszikusnak nevezhető felállásából csak egyvalaki maradt; igaz, cserébe őt úgy hívják, hogy John Lydon (örök lázadóknak: Johnny Rotten). Ugyanakkor persze meg lehetett érteni a fanyalgókat is. Hiába a zenekarvezető Lydon határtalan és lenyűgöző egója, azért a PiL nem egyszemélyes cirkusznak indult. A legkézenfekvőbb, ha a zenekar magnum opusából, a "minden idők legjobb albumai" listákon rendre előkerülő második PiL-lemezből, a 79-es Metal Boxból indulunk ki, már csak azért is, mert a jelenlegi zenekar az élő fellépésein is egyértelműen ezt a korszakot igyekszik reprodukálni. A Metal Box definiálta saját közvetlen közegét, azaz magát a posztpunkot, illetve szintetizálta a korszak popzenéjének különféle vívmányait; ugyanakkor a végeredmény mégis rendkívül speciális, mármint abban az értelemben, hogy egyrészt ezer közül is felismerhető, másrészt pedig gyakorlatilag utánozhatatlan. Jah Wobble dubból kiinduló basszusriffjei, Keith Levene protoindusztriális, fémes hangzású, összevisszának ható gitárzaja, a dobosok (több is volt) repetitív játéka és persze Lydon leginkább egy szintetikus kábítószereken élő müezzint idéző kántálása: popzene azóta sem volt ennyire extrém és kompromisszummentes. Mert ez, ha eddig nem derült volna ki, nem valami experimentális hangkulissza kiállítás-megnyitókhoz, hanem alapvetően színtiszta popzene, fülbemászó dallamokkal és táncolható (és itt táncolás alatt nem valami idegbeteg rángatózást értünk) ritmusokkal.


 

A zenekar a következő évtizedben készített még néhány igazán nagyszerű és pár kevésbé jó és/vagy ambiciózus nagylemezt, Wobble, majd Levene távozása után a PiL márkanév pedig már inkább csak Lydont és mindenkori kísérőzenészeit jelentette - ahogy jelenti ma is. Talán érdekes lett volna megnézni, hogy a frontember mit kezd a két régi kollégájával annyi év után, de az a formáció aligha lett volna hosszú távon életképes. Ráadásul, mint élőben (ahogy például a két évvel ezelőtti Szigeten) kiderült, a PiL jelenlegi felállása (Lu Edmonds és Bruce Smith a zenekar késői korszakából, valamint a veterán session basszusgitáros, Scott Firth) és nosztalgiaműsora egész egyszerűen gyilkos, így aztán a már idejekorán beharangozott új album sem tűnt szentségtörésnek. Persze alapvetően Lydon lemeze ez is, aki sok mindent megmutat a már jól ismert arcai közül, a Finsbury Parkban balhézó tinédzsertől a Jamaicán betépve fetrengő expunkon át a parancsszavakat kiabáló diktátor és az érzelgős poéta figurájáig, és ugyanígy, a frontember előadását maximálisan kiszolgáló zenei alapok is széles skálát ölelnek fel a dubtól a motorikus krautrockig; az állandó jelzők közül pedig még a hipnotikus és a klausztrofób jellemzik leginkább a produkciót. Rendben, Edmonds talán nem olyan innovatív és bátor gitáros, mint Levene, és az egyórás játékidőből mondjuk negyedórát simán le lehetett volna hagyni, de ha nem irreális elvárásokkal közelítünk, akkor sok örömet tud okozni ez a lemez is.

PiL official, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.