Lemez

Nem szentségtörés

Public Image Ltd: This is PiL

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. július 6.

Zene

A brit posztpunk egyik kulcszenekara (és amikor azt írjuk: egyik, legfeljebb két-három potenciális kihívóval számolunk), a Public Image Ltd 2009-ben, tizenhét év kihagyás után állt újra össze egy vajreklámnak (egészen pontosan az abból befolyó pénznek) köszönhetően. Ez utóbbi már önmagában is őrületesen menő, és már akkor egészen fantasztikus dolgok lehetőségét vetítette előre, még úgy is, hogy a több korszakot és jó néhány tagcserét megélt zenekar klasszikusnak nevezhető felállásából csak egyvalaki maradt; igaz, cserébe őt úgy hívják, hogy John Lydon (örök lázadóknak: Johnny Rotten). Ugyanakkor persze meg lehetett érteni a fanyalgókat is. Hiába a zenekarvezető Lydon határtalan és lenyűgöző egója, azért a PiL nem egyszemélyes cirkusznak indult. A legkézenfekvőbb, ha a zenekar magnum opusából, a "minden idők legjobb albumai" listákon rendre előkerülő második PiL-lemezből, a 79-es Metal Boxból indulunk ki, már csak azért is, mert a jelenlegi zenekar az élő fellépésein is egyértelműen ezt a korszakot igyekszik reprodukálni. A Metal Box definiálta saját közvetlen közegét, azaz magát a posztpunkot, illetve szintetizálta a korszak popzenéjének különféle vívmányait; ugyanakkor a végeredmény mégis rendkívül speciális, mármint abban az értelemben, hogy egyrészt ezer közül is felismerhető, másrészt pedig gyakorlatilag utánozhatatlan. Jah Wobble dubból kiinduló basszusriffjei, Keith Levene protoindusztriális, fémes hangzású, összevisszának ható gitárzaja, a dobosok (több is volt) repetitív játéka és persze Lydon leginkább egy szintetikus kábítószereken élő müezzint idéző kántálása: popzene azóta sem volt ennyire extrém és kompromisszummentes. Mert ez, ha eddig nem derült volna ki, nem valami experimentális hangkulissza kiállítás-megnyitókhoz, hanem alapvetően színtiszta popzene, fülbemászó dallamokkal és táncolható (és itt táncolás alatt nem valami idegbeteg rángatózást értünk) ritmusokkal.


 

A zenekar a következő évtizedben készített még néhány igazán nagyszerű és pár kevésbé jó és/vagy ambiciózus nagylemezt, Wobble, majd Levene távozása után a PiL márkanév pedig már inkább csak Lydont és mindenkori kísérőzenészeit jelentette - ahogy jelenti ma is. Talán érdekes lett volna megnézni, hogy a frontember mit kezd a két régi kollégájával annyi év után, de az a formáció aligha lett volna hosszú távon életképes. Ráadásul, mint élőben (ahogy például a két évvel ezelőtti Szigeten) kiderült, a PiL jelenlegi felállása (Lu Edmonds és Bruce Smith a zenekar késői korszakából, valamint a veterán session basszusgitáros, Scott Firth) és nosztalgiaműsora egész egyszerűen gyilkos, így aztán a már idejekorán beharangozott új album sem tűnt szentségtörésnek. Persze alapvetően Lydon lemeze ez is, aki sok mindent megmutat a már jól ismert arcai közül, a Finsbury Parkban balhézó tinédzsertől a Jamaicán betépve fetrengő expunkon át a parancsszavakat kiabáló diktátor és az érzelgős poéta figurájáig, és ugyanígy, a frontember előadását maximálisan kiszolgáló zenei alapok is széles skálát ölelnek fel a dubtól a motorikus krautrockig; az állandó jelzők közül pedig még a hipnotikus és a klausztrofób jellemzik leginkább a produkciót. Rendben, Edmonds talán nem olyan innovatív és bátor gitáros, mint Levene, és az egyórás játékidőből mondjuk negyedórát simán le lehetett volna hagyni, de ha nem irreális elvárásokkal közelítünk, akkor sok örömet tud okozni ez a lemez is.

PiL official, 2012


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.