Lemez

Nem szentségtörés

Public Image Ltd: This is PiL

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. július 6.

Zene

A brit posztpunk egyik kulcszenekara (és amikor azt írjuk: egyik, legfeljebb két-három potenciális kihívóval számolunk), a Public Image Ltd 2009-ben, tizenhét év kihagyás után állt újra össze egy vajreklámnak (egészen pontosan az abból befolyó pénznek) köszönhetően. Ez utóbbi már önmagában is őrületesen menő, és már akkor egészen fantasztikus dolgok lehetőségét vetítette előre, még úgy is, hogy a több korszakot és jó néhány tagcserét megélt zenekar klasszikusnak nevezhető felállásából csak egyvalaki maradt; igaz, cserébe őt úgy hívják, hogy John Lydon (örök lázadóknak: Johnny Rotten). Ugyanakkor persze meg lehetett érteni a fanyalgókat is. Hiába a zenekarvezető Lydon határtalan és lenyűgöző egója, azért a PiL nem egyszemélyes cirkusznak indult. A legkézenfekvőbb, ha a zenekar magnum opusából, a "minden idők legjobb albumai" listákon rendre előkerülő második PiL-lemezből, a 79-es Metal Boxból indulunk ki, már csak azért is, mert a jelenlegi zenekar az élő fellépésein is egyértelműen ezt a korszakot igyekszik reprodukálni. A Metal Box definiálta saját közvetlen közegét, azaz magát a posztpunkot, illetve szintetizálta a korszak popzenéjének különféle vívmányait; ugyanakkor a végeredmény mégis rendkívül speciális, mármint abban az értelemben, hogy egyrészt ezer közül is felismerhető, másrészt pedig gyakorlatilag utánozhatatlan. Jah Wobble dubból kiinduló basszusriffjei, Keith Levene protoindusztriális, fémes hangzású, összevisszának ható gitárzaja, a dobosok (több is volt) repetitív játéka és persze Lydon leginkább egy szintetikus kábítószereken élő müezzint idéző kántálása: popzene azóta sem volt ennyire extrém és kompromisszummentes. Mert ez, ha eddig nem derült volna ki, nem valami experimentális hangkulissza kiállítás-megnyitókhoz, hanem alapvetően színtiszta popzene, fülbemászó dallamokkal és táncolható (és itt táncolás alatt nem valami idegbeteg rángatózást értünk) ritmusokkal.


 

A zenekar a következő évtizedben készített még néhány igazán nagyszerű és pár kevésbé jó és/vagy ambiciózus nagylemezt, Wobble, majd Levene távozása után a PiL márkanév pedig már inkább csak Lydont és mindenkori kísérőzenészeit jelentette - ahogy jelenti ma is. Talán érdekes lett volna megnézni, hogy a frontember mit kezd a két régi kollégájával annyi év után, de az a formáció aligha lett volna hosszú távon életképes. Ráadásul, mint élőben (ahogy például a két évvel ezelőtti Szigeten) kiderült, a PiL jelenlegi felállása (Lu Edmonds és Bruce Smith a zenekar késői korszakából, valamint a veterán session basszusgitáros, Scott Firth) és nosztalgiaműsora egész egyszerűen gyilkos, így aztán a már idejekorán beharangozott új album sem tűnt szentségtörésnek. Persze alapvetően Lydon lemeze ez is, aki sok mindent megmutat a már jól ismert arcai közül, a Finsbury Parkban balhézó tinédzsertől a Jamaicán betépve fetrengő expunkon át a parancsszavakat kiabáló diktátor és az érzelgős poéta figurájáig, és ugyanígy, a frontember előadását maximálisan kiszolgáló zenei alapok is széles skálát ölelnek fel a dubtól a motorikus krautrockig; az állandó jelzők közül pedig még a hipnotikus és a klausztrofób jellemzik leginkább a produkciót. Rendben, Edmonds talán nem olyan innovatív és bátor gitáros, mint Levene, és az egyórás játékidőből mondjuk negyedórát simán le lehetett volna hagyni, de ha nem irreális elvárásokkal közelítünk, akkor sok örömet tud okozni ez a lemez is.

PiL official, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.