Interjú

„Nem tekintünk rá szent tehénként”

Egervári Mátyás és Rigó Márton – Góbé

Zene

Miben különbözik a népzene és a folk? Miért nem születnek új népdalok? Hogyan kerülnek hiphopbetétek a népdalfeldolgozásokba? A saját fesztiválját is megszervező Góbé zenekar cimbalmosával és hegedűsével egyebek közt ezekről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Spotify-profilotokon az olvasható, hogy „tértágító fusion folkot” játszotok. Ez pontosan mit jelent?

Egervári Mátyás: Elvárás, hogy minden zenekarnak legyen valamilyen címkéje, és bár mi ebben nem igazán hiszünk, muszáj volt kitalálni valamit, ami jól hangzik. A tértágító arra utal, hogy nem nagyon tudunk két számot ugyanolyan stílusban megírni, ez pedig számunkra és a közönségnek is egyfajta tudattágulást hoz, mivel egy csomó olyan stílusba is belenyúlunk, amelyhez nem is feltétlenül értünk.

Rigó Márton: Már a világzenei címke is elég elcsépelt, ezért én azt fogalmaztam meg magamban, hogy mi egy crossover zenekar vagyunk. Ebben a vegyületben a népzene és a könnyűzene is benne van.

MN: A különböző világzenei formációk előszeretettel látják el valamilyen kreatív jelzővel a folk szócskát, ha a saját stílusuk meghatározásáról van szó. Szerintetek miért van erre szükség?

Egervári Mátyás: Magyarországon eleve nagyon mást jelent a folk, mint a világ többi országában. A legtöbb helyen az adott társadalom pillanatnyi népzenéjét értik alatta, az angolszász kultú­rában a Beatles és Bob Dylan is folknak számít. Ezzel szemben nálunk nagyon kötött szabályai vannak annak, hogy mi számít autentikus népzenének, és például nem illik népdalt írni. Ezért kell címkézni – főleg külföldi közegben –, hogy pontosan milyen folkot játszik egy adott formáció.

Rigó Márton: A mi zenekarunk nagyrészt abból a táncházi zenéből táplálkozik, amelynek nem nagyon van külföldi megfelelője. Nálunk alapvetően ez jelenti a népzenét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.