Interjú

"Ami pár éve folyik a magyar közéletben, az nem az én világom"

Ripoff Raskolnikov énekes, gitáros, dalszerző

  • Soós Tamás
  • 2018. december 30.

Zene

Az osztrák származású tiszteletbeli magyar zenésszel új lemeze, a Small World kapcsán beszélgettünk politikáról, labanc akcentusról, és arról, hogyan lehet megélni abból, amit mások kidobnak.

Magyar Narancs: Utcazenészként bejártad a fél világot. Miért Magyarországon állapodtál meg?

Ripoff Raskolnikov: Gyerekkori vágyam volt egy csendes házba költözni vidéken, de a zenészgázsikból nem tellett volna erre Ausztriában. Amikor ’99-ben házat vettem egy Vas megyei faluban, már több mint tíz éve jártam Magyarországra koncertezni. Megtetszett az ország, befogadtak az emberek.

MN: Hogyan jutottál át osztrák zenészként a vasfüggönyön?

RR: Egy jó barátom, Gerhes Gábor hívott. A Szentivánéji álmot mutatták be egy osztrák művészeti fesztiválon, aminek ő volt a díszlettervezője. Ott látta a triónkat, és lekötött nekünk két magyar bulit ’87-ben. Egy évvel később a Szkénében játszottunk, ahol a későbbi menedzserem, Podlovics Péter összehozott a Palermo Boogie Ganggel. Jammeltünk egyet, és annyira megkedveltük egymást, hogy később rendszeresen felléptem vendégként a koncertjeiken. Játszottunk a Tilos az Á megnyitóján és a Fekete Lyukban is, amíg még avantgárd hely volt.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Beszippantott a ’80-as, ’90-es évek magyar blues boomja?

RR: A triómmal, a 20th Century Blues Banddel inkább rockzenét játszottunk, mint bluest. Az első koncertjeinket is alter-rock fesztiválokon adtuk. A név arra utalt, hogy korszerű, rockos bluest játszunk, másrészt volt az egészben egy kritikus él a 20. század felé, hiszen a blues szó alapesetben valami panaszt jelöl. Emiatt viszont az újságírók automatikusan a blueshoz soroltak minket, ami nem teljesen fedte a stílusunkat. Lehet, hogy nem volt szerencsés a névadás, mert az igazi bluesrajongók csalódtak, amikor kevés bluest találtak a zenénkben, akik viszont vevők lettek volna az egyénibb hangvételre, csak legyintettek a nevünket hallva, hogy már megint egy blueszenekar.

MN: A 20. század végén feloszlattad a 20th Century Blues Bandet. Hogyan lett utána magyar zenekarod?

RR: Igen, feloszlott a 20. század is. Nyilván játszhattunk volna a 21. században is, de úgy éreztem, amit akartunk, azt elmondtuk a zenekarral. Utána öt-hat évig főleg egyedül léptem fel. 2005-ben valamiért rengeteg dalt írtam, és úgy éreztem, ezek jobbak, mint amiket korábban hoztam össze. A lemezfelvételhez kerestem zenészeket, úgyhogy felhívtam a palermósokat. Közülük végül csak Kepes Robi ért rá, ő jött basszusgitározni. Zongorázni Nagy Szabolcsot, dobolni Gyenge Lajost hívtam, így vettük fel az Everything Is Temporaryt. És annyira egymásra hangolódtunk, hogy az évek során igazi zenekar lettünk. (Kepes Robi időközben elhunyt, azóta Varga Laca a basszusgitáros – S. T.)

MN: Mi az oka annak, hogy ötven­évesen értél be dalszerzőként?

RR: Előtte is írtam olyan számokat, amiket jónak tartok, de a 2000-es évek közepén kezdtem el komolyabban venni a dalszerzést. Mindig is hajlamos voltam a lustaságra, és sok számom azért nem született meg, mert egyszerűen nem fejeztem be. 2005-ben felkértek, hogy írjak zenét a Bűn és bűnhődés salzburgi színházi előadásához, és ott határidőre kellett dolgoznom. Talán ez is segített abban, hogy összeszedjem magam, és tegyek egy lépést afelé, hogy valamennyire komolyan vehető dalszerzővé váljak.

MN: Az utcazenéléssel töltött évtized is segített?

RR: Biztos. Amikor 18 évesen elmentem otthonról, még nagyon éretlen voltam zenészként meg emberként is. Sok mindent kipróbáltam, hegedültem, mandolinoztam, játszottam bluegrasst, kísértem angol énekes-dalszerzőt. Saját dalaim nem nagyon voltak, régi Stonesokat játszottam, de, mondjuk, a Hotel Californiára azért nem vetemedtem.

MN: És megéltél belőle?

RR: Meg. Nem szedtem meg magam, de nyáron össze tudtam zenélni annyi pénzt, hogy a telet például Krétán töltsem. Az egy másik világ volt. Meg lehetett élni abból, amit mások kidobtak. Visszatekintve látom csak, milyen szerencsés időszakban nőttem fel. Ma már ez utópia.

MN: A szülők vagy a rendszer ellen lázadtál, amikor világgá mentél?

RR: Mindkettő. Sosem volt jó viszonyom az apámmal. Ha maradok, nagy problémák lettek volna köztünk. A távozásomba belejátszott az is, hogy semmi kedvem nem volt a kispolgári élethez. Felkelni hatkor, és valami értelmetlen munkában robotolni. Utazni akartam és zenélni. A ’70-es évek hippivilágában ez nem számított olyan radikális gondolatnak. Mentem, amerre fújt a szél. Angliába, Marokkóba, Németországba.

MN: Van még jelentősége számodra a nevedben rejlő Dosztojevszkij-utalásnak?

RR: Jelentősége talán sosem volt, csak megtetszett ez a név.

false

 

Fotó: Facebook.com/ripoffraskolnikov

 

MN: Ludwig Knoglingerként nem lehetne zenészkarriert csinálni?

RR: Úgy éreztem, karakteresebb névre van szükségem. Valószínűleg nem véletlen, hogy az egyetlen nemzetközi hírű osztrák popsztár, Falco is művésznevet vett fel.

MN: Little G Weevil, a 2004 óta Amerikában élő magyar bluesgitáros szerint sztár lehetnél Amerikában, legalábbis blueskörökben. Nem vonz ez a lehetőség?

RR: Tisztelem Gábort, amiért megcsinálta a szerencséjét Amerikában, de én sosem álmodtam arról, hogy sztár leszek. Az életben számomra a nyugalom a legfontosabb. Ha kapunk lehetőséget, koncertezünk, de úgy érzem, ezzel én elvégeztem a dolgomat. Nem vagyok nyomulós típus.

MN: Hegyhátszentpéterre is azért költöztél, mert nyugalomra vágytál?

RR: Igen. Van kertem, azt gondozgatom, főzöm a pálinkát, elvagyok a macskákkal. Élvezem, hogy a vidéki bácsi és a világjáró zenész életét is élhetem párhuzamosan.

MN: Nehéz volt megtanulnod magyarul?

RR: Mint hallod.

MN: Nagyon jól beszélsz magyarul.

RR: Azért van egy kis labanc akcentusom. Sokat segített a falubeli közösség, mert velük nem lehetett angolra vagy németre váltani, mint a zenészeimmel. Nyelvtanárhoz nem mentem, inkább a Petőfi rádiót hallgattam, amin akkoriban még betelefonálós műsorok mentek.

MN: Az olcsóságon felül miért volt Magyarország vonzóbb Ausztriánál?

RR: A vidéki emberekkel sokkal könnyebb kijönni itt, mint Ausztriában. Viszont ami pár éve folyik a magyar közéletben, az nem az én világom.

MN: A 150 fős faluba is beszivárog a politika?

RR: Annyiban érint, hogy a falusi barátaimon is fog a mindennapos agymosás. Nem kimondott fideszesek, de mostanra már nekik is az van a fejükben, hogy a két legnagyobb ellenségük Soros György és a migránsok. A békesség miatt inkább kerülöm ezeket a témákat néhány ismerősömmel.

MN: Az új lemezen viszont nem kerülted, pedig két éve az I Don’t Wanna Know-ban még azt énekelted, inkább tudni sem akarod, mi folyik a világban. Mi változott?

RR: Már az I Don’t Wanna Know-ban is benne volt, mennyire ijeszt és idegesít, ha az emberek vezényszóra kiabálnak. Most épp azt mondja Orbán Viktor, hogy a migránsokat kell utálni, és ezért a birkák meg is teszik, anélkül, hogy ismernének akár egyetlen migránst is személyesen. A Sharks előtt nem írtam igazán politikus dalt, de annyira feldühített, hogy világszerte erőre kapott a szélsőjobboldali ostobaság, hogy úgy éreztem, muszáj ezt kiírnom magamból. Az is zavar, hogy kezd eltűnni a szociális védőháló Európában. Ha voltak is szegények, az állam eddig ügyelt rá, hogy ne haljanak meg az utcán. Manapság egyre kevésbé látom az erre való törekvést. Főleg Magyarországon.

MN: Nem tartasz tőle, hogy ha írsz egy politikus számot…

RR: …akkor nem fognak játszani a Petőfi rádióban? Lehet, de ebben a kérdésben Ian Siegallel értek egyet, aki azt nyilatkozta a Narancsnak, hogy neki nem kell olyan rajongó, aki szélsőjobboldali politikát támogat. De hozzátenném, hogy a Small World 11 számából mindössze egy foglalkozik közélettel, a többi másról szól. Béna csajozásról eszkimó lányokkal, egy alzheimeres néniről, elmúlt szerelmekről és egy kis mizantrópiáról a People-ben, amelyben – szintén elsőként – a reggae felé nyitottunk.

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?

Dubček dadogása

2023. október 17-én Pekingben, ahová Kína önfényező „Egy övezet, egy út” fórumára Orbán Viktor egyedüli uniós politikusként utazott el, a magyar kormányfő Vlagyimir Putyinnal is tárgyalt.

Sorcsere Brüsszelben

Az Európai Parlament október 27-én jóváhagyta az Ursula von der Leyen vezette második Európai Bizottság névsorát, rajta a magyar Várhelyi Olivérrel. Az EU új végrehajtó szerve, „kormánya” december 1-jén kezdte meg munkáját, és a 2029-es európai választásokig lesz hivatalban. Ugyanekkor történt őrségváltás az állam- és kormányfők testületében, az Európai Tanácsban is, ahol a belga liberális Charles Michel helyére a portugál szocialista António Costa lépett elnökként. Ezzel teljessé vált a tisztújítás az uniós intézmények élén.

Digidemokrácia

  • Bretter Zoltán

Az elmúlt években sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy vajon hol marad a „román Orbán Viktor”? Az elnökválasztás november 24-én tartott első fordulójának másnapján Romániában mindenki azt kérdezte, hogy honnan bukkant föl Orbán Viktor románsággal súlyosbított változata?

A tétovák és a rutinos betartók

Két hónap után sem jutottak dűlőre egymással a frakciók a Fővárosi Közgyűlésben a főpolgármester-helyettesek ügyében, és nem tűnik úgy, hogy közelednének az álláspontok. A Tisza Párt mintha továbbra is keresné a helyét a fővárosi politikában.

Mennyek és poklok

Jövő márciusban lejár Matolcsy György mandátuma az MNB élén, utóda Varga Mihály pénzügyminiszter lesz. Mit köszönhetünk Matolcsy jegybankelnöknek a Pallas Athéné Alapítványokon, a „kőgazdag” fián és a még mindig magas alapkamaton kívül?

„Ezt ma egy magyar bíró nem meri kimondani”

Másfél évtizede dekorálja ki a kormány társadalmi célú hirdetéseknek álcázott propagandaplakátjait a pécsi jogász, akit ezért elmarasztalt a bíróság. Nem adja fel, az elzárást is vállalja a szabad véleménynyilvánításért. Örül annak, hogy az „óbaloldal” eltűnőben van, de szerinte a Tisza Párt nem tud választást nyerni ellenállási mozgalom nélkül.

„Megjelent egy elefánt”

Mit tesznek a szakemberek a hortobágyi őslovak védelméért, s hogyan kell elaltatni a Budapesti Állatkert egyik rinocéroszát – a Spektrum új, saját gyártású műsorából ez is kiderül, de a nézők a jegesmedvéktől kezdve a bölényeken át a viperákig rengeteg állattal találkozhatnak a nyolc epizódban. A Dr. S.O.S. – Vészhelyzet a vadonban két főszereplőjével beszélgettünk.

Felöltözhet, Mrs. Robinson

Miközben a média és a művészet a feminizmustól hangos, észre sem vesszük, hogy női egyenjogúság címen néha még mindig férfivágyakat kiszolgáló képeket, történeteket adnak el. A gerontoszex témáját feldolgozó filmeket olykor már önmagukban progressziónak tekintik – de vajon valódi reprezentálást nyújtanak-e az érintett nőknek, vagy csak mélyítik a problémát?