Magyar Narancs: Utcazenészként bejártad a fél világot. Miért Magyarországon állapodtál meg?
Ripoff Raskolnikov: Gyerekkori vágyam volt egy csendes házba költözni vidéken, de a zenészgázsikból nem tellett volna erre Ausztriában. Amikor ’99-ben házat vettem egy Vas megyei faluban, már több mint tíz éve jártam Magyarországra koncertezni. Megtetszett az ország, befogadtak az emberek.
MN: Hogyan jutottál át osztrák zenészként a vasfüggönyön?
RR: Egy jó barátom, Gerhes Gábor hívott. A Szentivánéji álmot mutatták be egy osztrák művészeti fesztiválon, aminek ő volt a díszlettervezője. Ott látta a triónkat, és lekötött nekünk két magyar bulit ’87-ben. Egy évvel később a Szkénében játszottunk, ahol a későbbi menedzserem, Podlovics Péter összehozott a Palermo Boogie Ganggel. Jammeltünk egyet, és annyira megkedveltük egymást, hogy később rendszeresen felléptem vendégként a koncertjeiken. Játszottunk a Tilos az Á megnyitóján és a Fekete Lyukban is, amíg még avantgárd hely volt.
| ||
MN: Beszippantott a ’80-as, ’90-es évek magyar blues boomja?
RR: A triómmal, a 20th Century Blues Banddel inkább rockzenét játszottunk, mint bluest. Az első koncertjeinket is alter-rock fesztiválokon adtuk. A név arra utalt, hogy korszerű, rockos bluest játszunk, másrészt volt az egészben egy kritikus él a 20. század felé, hiszen a blues szó alapesetben valami panaszt jelöl. Emiatt viszont az újságírók automatikusan a blueshoz soroltak minket, ami nem teljesen fedte a stílusunkat. Lehet, hogy nem volt szerencsés a névadás, mert az igazi bluesrajongók csalódtak, amikor kevés bluest találtak a zenénkben, akik viszont vevők lettek volna az egyénibb hangvételre, csak legyintettek a nevünket hallva, hogy már megint egy blueszenekar.
MN: A 20. század végén feloszlattad a 20th Century Blues Bandet. Hogyan lett utána magyar zenekarod?
RR: Igen, feloszlott a 20. század is. Nyilván játszhattunk volna a 21. században is, de úgy éreztem, amit akartunk, azt elmondtuk a zenekarral. Utána öt-hat évig főleg egyedül léptem fel. 2005-ben valamiért rengeteg dalt írtam, és úgy éreztem, ezek jobbak, mint amiket korábban hoztam össze. A lemezfelvételhez kerestem zenészeket, úgyhogy felhívtam a palermósokat. Közülük végül csak Kepes Robi ért rá, ő jött basszusgitározni. Zongorázni Nagy Szabolcsot, dobolni Gyenge Lajost hívtam, így vettük fel az Everything Is Temporaryt. És annyira egymásra hangolódtunk, hogy az évek során igazi zenekar lettünk. (Kepes Robi időközben elhunyt, azóta Varga Laca a basszusgitáros – S. T.)
MN: Mi az oka annak, hogy ötvenévesen értél be dalszerzőként?
RR: Előtte is írtam olyan számokat, amiket jónak tartok, de a 2000-es évek közepén kezdtem el komolyabban venni a dalszerzést. Mindig is hajlamos voltam a lustaságra, és sok számom azért nem született meg, mert egyszerűen nem fejeztem be. 2005-ben felkértek, hogy írjak zenét a Bűn és bűnhődés salzburgi színházi előadásához, és ott határidőre kellett dolgoznom. Talán ez is segített abban, hogy összeszedjem magam, és tegyek egy lépést afelé, hogy valamennyire komolyan vehető dalszerzővé váljak.
MN: Az utcazenéléssel töltött évtized is segített?
RR: Biztos. Amikor 18 évesen elmentem otthonról, még nagyon éretlen voltam zenészként meg emberként is. Sok mindent kipróbáltam, hegedültem, mandolinoztam, játszottam bluegrasst, kísértem angol énekes-dalszerzőt. Saját dalaim nem nagyon voltak, régi Stonesokat játszottam, de, mondjuk, a Hotel Californiára azért nem vetemedtem.
MN: És megéltél belőle?
RR: Meg. Nem szedtem meg magam, de nyáron össze tudtam zenélni annyi pénzt, hogy a telet például Krétán töltsem. Az egy másik világ volt. Meg lehetett élni abból, amit mások kidobtak. Visszatekintve látom csak, milyen szerencsés időszakban nőttem fel. Ma már ez utópia.
MN: A szülők vagy a rendszer ellen lázadtál, amikor világgá mentél?
RR: Mindkettő. Sosem volt jó viszonyom az apámmal. Ha maradok, nagy problémák lettek volna köztünk. A távozásomba belejátszott az is, hogy semmi kedvem nem volt a kispolgári élethez. Felkelni hatkor, és valami értelmetlen munkában robotolni. Utazni akartam és zenélni. A ’70-es évek hippivilágában ez nem számított olyan radikális gondolatnak. Mentem, amerre fújt a szél. Angliába, Marokkóba, Németországba.
MN: Van még jelentősége számodra a nevedben rejlő Dosztojevszkij-utalásnak?
RR: Jelentősége talán sosem volt, csak megtetszett ez a név.
| ||
MN: Ludwig Knoglingerként nem lehetne zenészkarriert csinálni?
RR: Úgy éreztem, karakteresebb névre van szükségem. Valószínűleg nem véletlen, hogy az egyetlen nemzetközi hírű osztrák popsztár, Falco is művésznevet vett fel.
MN: Little G Weevil, a 2004 óta Amerikában élő magyar bluesgitáros szerint sztár lehetnél Amerikában, legalábbis blueskörökben. Nem vonz ez a lehetőség?
RR: Tisztelem Gábort, amiért megcsinálta a szerencséjét Amerikában, de én sosem álmodtam arról, hogy sztár leszek. Az életben számomra a nyugalom a legfontosabb. Ha kapunk lehetőséget, koncertezünk, de úgy érzem, ezzel én elvégeztem a dolgomat. Nem vagyok nyomulós típus.
MN: Hegyhátszentpéterre is azért költöztél, mert nyugalomra vágytál?
RR: Igen. Van kertem, azt gondozgatom, főzöm a pálinkát, elvagyok a macskákkal. Élvezem, hogy a vidéki bácsi és a világjáró zenész életét is élhetem párhuzamosan.
MN: Nehéz volt megtanulnod magyarul?
RR: Mint hallod.
MN: Nagyon jól beszélsz magyarul.
RR: Azért van egy kis labanc akcentusom. Sokat segített a falubeli közösség, mert velük nem lehetett angolra vagy németre váltani, mint a zenészeimmel. Nyelvtanárhoz nem mentem, inkább a Petőfi rádiót hallgattam, amin akkoriban még betelefonálós műsorok mentek.
MN: Az olcsóságon felül miért volt Magyarország vonzóbb Ausztriánál?
RR: A vidéki emberekkel sokkal könnyebb kijönni itt, mint Ausztriában. Viszont ami pár éve folyik a magyar közéletben, az nem az én világom.
MN: A 150 fős faluba is beszivárog a politika?
RR: Annyiban érint, hogy a falusi barátaimon is fog a mindennapos agymosás. Nem kimondott fideszesek, de mostanra már nekik is az van a fejükben, hogy a két legnagyobb ellenségük Soros György és a migránsok. A békesség miatt inkább kerülöm ezeket a témákat néhány ismerősömmel.
MN: Az új lemezen viszont nem kerülted, pedig két éve az I Don’t Wanna Know-ban még azt énekelted, inkább tudni sem akarod, mi folyik a világban. Mi változott?
RR: Már az I Don’t Wanna Know-ban is benne volt, mennyire ijeszt és idegesít, ha az emberek vezényszóra kiabálnak. Most épp azt mondja Orbán Viktor, hogy a migránsokat kell utálni, és ezért a birkák meg is teszik, anélkül, hogy ismernének akár egyetlen migránst is személyesen. A Sharks előtt nem írtam igazán politikus dalt, de annyira feldühített, hogy világszerte erőre kapott a szélsőjobboldali ostobaság, hogy úgy éreztem, muszáj ezt kiírnom magamból. Az is zavar, hogy kezd eltűnni a szociális védőháló Európában. Ha voltak is szegények, az állam eddig ügyelt rá, hogy ne haljanak meg az utcán. Manapság egyre kevésbé látom az erre való törekvést. Főleg Magyarországon.
MN: Nem tartasz tőle, hogy ha írsz egy politikus számot…
RR: …akkor nem fognak játszani a Petőfi rádióban? Lehet, de ebben a kérdésben Ian Siegallel értek egyet, aki azt nyilatkozta a Narancsnak, hogy neki nem kell olyan rajongó, aki szélsőjobboldali politikát támogat. De hozzátenném, hogy a Small World 11 számából mindössze egy foglalkozik közélettel, a többi másról szól. Béna csajozásról eszkimó lányokkal, egy alzheimeres néniről, elmúlt szerelmekről és egy kis mizantrópiáról a People-ben, amelyben – szintén elsőként – a reggae felé nyitottunk.
