Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. október 3-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Csak ötleteket, demókat rögzítetek, vagy a végleges sávokat is itt veszitek fel?
Kovács Márton: Azt mondanám, hogy a kettő között van az igazság. A korai számaink tényleg úgy készültek, hogy mindent házilag oldottunk meg. Ebből a munkafolyamatból sok mindent megtartottunk. Most épp egy olyan dalon dolgozunk, amely teljes egészében hazai gyártmány lesz, kicsit tehát lo-fi, do-it-yourself jelleggel megy a dolog. Emellett folyamatosan demózunk is, az új ötletek majd a próbateremben lesznek jobban kidolgozva.
Biró Milán: Minden technikai megvalósításért Marci felel, az ő házi stúdiójában készülnek a felvételek, de az utómunkát gyakran kiszervezzük egy hangmérnöknek.
MN: Az úgynevezett hálószobapop elég nagyot megy az utóbbi években, világsztárok születnek otthon összebarkácsolt dalokkal. A hálószobapunk is létező jelenség?
Kovács Márton: A rock- és a punkzenében ennek még nagyobb hagyományai is vannak, mint a popban. A punkegyüttesek nagy része mindig is leszarta, hogyan szólnak az anyagaik, sok mindent baráti alapon oldottak meg. Manapság tényleg csak az élő dobfelvétel okoz nehézséget, mert azt nem olyan könnyű lezavarni egy társasházi lakásban. Például nekem sem kapacitásom, sem mikrofonparkom, sem elég aranyos szomszédaim nincsenek ehhez, így több dalban is dobgépet használtunk, egész élethűre meg lehet csinálni így is. Meg lehet oldani, ha a szokásos posztpunk karakterre van szükség, de azt is, ha valami gépiesebbre.
MN: A zenekar 2020 óta működik, 2021 óta viszonylag rendszeresen adtatok ki új dalokat. Az egyesével publikált dalok mellett eddig egy EP-tek, a Big Biznisz Here jelent meg tavaly. Tervben van a nagylemez is?
Biró Milán: Most pont egy olyan dalon dolgozunk, amely rajta lesz az első Soviet Monday-lemezen. Sokszor bemondtuk koncerten, hogy az album még az idén megjelenik, de nem fog. De komolyan tervben van, és dolgozunk is rajta.
Kovács Márton: Én sokáig nem akartam nagylemezt csinálni, mert minden arra mutatott, hogy leáldozóban van ez a formátum. Eleinte úgy voltunk vele, hogy induló zenekarként minek hozzunk ki egy nagylemezt, ha azt senki nem fogja meghallgatni? Inkább írtuk sorba a számokat, kiadtuk őket, tetszett az embereknek, aztán jött a következő. Csak mostanában lett valamiféle belső igényünk arra, hogy lemezt készítsünk. Talán tavasszal döntöttük el, hogy belevágunk.
Biró Milán: A nulláról indulva nem is lett volna anyagi lehetőségünk az eddig megjelent tíz számunkat mondjuk egy album formájában kihozni. A mostani elhatározáshoz tehát szükség volt az elmúlt évek bevételeire, amelyek éppen annak köszönhetően jöttek, hogy az egyesével kiadott dalok miatt elkezdett kiépülni a közönségünk.
MN: Mégsem mondható, hogy nulláról indult a produkció. Ha jól tudom, a Soviet Monday-nek volt egy afféle elődzenekara, a Warshow. Ebben már együtt zenéltetek.
Kovács Márton: Igen, a Soviet Monday mindhárom alapító tagja benne volt.
Biró Milán: Végül már öten voltunk, de egy idő után nem igazán tudtunk együttműködni. Először mi ketten léptünk ki, és elkezdtünk duó felállással próbálkozni. Az volt az elképzelés, hogy majd Buerak-stílusban (orosz posztpunk duó – a szerk.) dobgépre játszunk, de hamar rájöttünk, hogy szar az egész, úgyhogy megkérdeztük Mónus Marcellt, a Warshow dobosát, hogy nem akar-e ő is velünk jönni. Tulajdonképpen a Warshow-ból lett kimetszve a Soviet Monday.
MN: A trió idén új taggal, Jancsó Lászlóval bővült, aki Milántól vette át a basszusgitárt. Miért volt erre szükség?
Biró Milán: Egyszerre basszusgitároztam és énekeltem, és egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy így maximum csak hatvanszázalékos basszusgitározást és hatvanszázalékos éneklést tudok nyújtani. Emellett úgy éreztem, hogy hiányzik a show a koncertjeinkből, mivel mindhárman helyhez voltunk kötve: a dobosunk érthető okokból, én a mikrofonállvány miatt, Márton kiváló zenebohócként kézzel-lábbal kezeli a szintit és a vizuált is, miközben gitározik. Amikor először teszteltük az új felállást, a közönségtől is azt a visszajelzést kaptuk, hogy sokkal ütősebb a produkció, ha négyen vagyunk.
MN: Amikor először hallottam a dalaitokat, rögtön a szomorú, posztszovjet Kelet-Európa hangulatára rájátszó doomer-mémek jutottak az eszembe, amelyhez egy egész kis zenei irányzat is kapcsolódik. A belarusz Molchat Doma például a zenéjükkel terjedő TikTok-videóknak köszönhetően kapott nagy löketet.
Kovács Márton: Ezt a párhuzamot másoktól is hallottuk már, és valamilyen szinten végül tényleg erre a kultúrára reagálunk. Nem akarom azt mondani, hogy mi is felültünk erre a divatvonatra, de nekem volt olyan időszakom, amikor elég sok sovietwave zenét hallgattam, amelyek inspiráltak.
Biró Milán: Zeneileg sokat merítettünk a Molchat Doma vagy a Buerak világából, ezek elsősorban azért érdekesek, mert olyan irányzatról van szó, ami nem Amerikából jön, hanem Oroszországból, Kelet-Európából. Tehát van egy közeli, regionális beágyazottsága is a dolognak. Ahogy a zenekar kezdeti időszakában gyakran rájátszottunk a nyolcvanas évek magyar rockzenéjére is – innen jön például a rengeteg Deák Bill Gyula-utalás. Ennek a zenének a láncos, izzadt bőrruhás korban is megvoltak az előzményei, amelyekhez próbálunk visszanyúlni, sokszor saját társadalmi helyzetünket is egy kicsit lejjebb pozicionálva. Nem vagyunk panelgyerekek, de ezt a világot szeretnénk megidézni a zenénkkel.
MN: Ez leginkább a szövegekben megszólaló megannyi furcsa karakteren keresztül lehetséges. Például a Fekete Mercedes című dal maffiózói: „Napszemüvegben megyünk el érted / A Rákóczi úton úgy ismernek: a Fehér Istenek.”
Biró Milán: Azért írok konkrét személyiségekbe belehelyezkedő dalszövegeket, mert ezeket sokkal izgalmasabbnak tartom, mint amikor van egy hagyományos, meg nem nevezett lírai én. A popzene és a rockzene általában érzelmeket akar kommunikálni, mi viszont inkább élethelyzeteket és pillanatképeket mutatunk meg. Jó példa lesz erre az egyik most készülő számunk, amelynek a főhőse egy ötvenes éveiben járó csávó, aki azon kesereg, hogy mekkora császár volt a kilencvenes években, aztán mégsem vitte semmire. Egyébként a különböző dalok szövegei egymásra is elég gyakran utalnak, próbálunk létrehozni egy kis Soviet Monday-univerzumot.
MN: Első Soviet Monday lakógyűlés volt a címe a májusi koncerteteknek, november 1-jén pedig megrendezitek a Panel Posztpunk Fesztivált a Turbinában.
Biró Milán: A fesztivált a dobosunk, Mónus Marci találta ki, és ő az esemény főszervezője is. Szeretett volna összehozni hozzánk hasonló stílusban alkotó zenekarokat, de kiderült, hogy meglepően kevesen vannak. A cél most az, hogy a hazai posztpunkvonalnak legyen egy rendezvénye, hagyományteremtő jelleggel, ezért nagy pofával úgy hirdettük meg, hogy „I. Panel Posztpunk Fesztivál”. Persze nem tudjuk, hogy hol és mikor lesz a folytatás, de jó lenne hosszabb távon is összekovácsolni azt a közeget, amely eddig csak úgy tudta meghatározni magát, hogy chorus effekt van a gitárokon.
