Zene

A hagymát is hagymával - alighanem a Schneider Mátyás-i életbölcseletnek ez az elhíresült vezérgondolata ihlette a Szolnoki Szigligeti Színház produkcióját, amely április végén egy alkalommal a pesti Tháliában vendégszerepelt. A tupír mellé tupír, a tódításhoz tódítás jár garnírung gyanánt a Balázs Péter által igazgatott előadásban, s a játszó személyeket mintha szent fogadás kötné a saját valóságos hangjuk eltorzítására - ha énekszóban nem is, hát legalább prózában.

A legendás, szentpétervári alapítású horrorbilly zenekarnak eddig többek között a Bride Of The Atom, a Vamp Babes vagy a Zombie Shopping című lemezeket köszönheti a világ - mint már ennyiből is sejthető, a Messer Chups megszállottja a "klasszikus" thrash-kultúrának, különösen ami a bájosan bénán animált, B-kategóriás horrorokat illeti. S mi tagadás, ehhez bizony sikerült megtalálniuk a tökéletesen passzoló zenei kifejezésmódot is, ami egyszerre építkezik az ősrockabilly, a Shadows-féle gitárzenekarok, a kémfilmzenék/krimidzsesszek és a szörfzene hagyományaiból: a mostanában Oleg Guitarcula néven feltűnő zenekarvezető játéka egyszerre idézi Link Wrayt és Hank Marvint.

Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerű egészségnek örvendő Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsőséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevű zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelőadóként visszatért, egyszerűen nem bír hibázni.

Deliának nagy szerencséje meg kis bajuszkája van. Az előbbinek hála övé lett a kisorsolt nyereményautó, melynek átvételére és egy rövid reklámszpotra Bukarestbe várja az üdítőipari nagyvállalat a vidéki versenyzőt.

Az új birodalmak felfedezésének ideje talán valóban lejárt a rockzenében, de azért nem kell csüggedni: az is éppen elég nagy dolog, ha valaki úgy találja fel a spanyolviaszt, hogy közben úgy hisszük, egyenesen az ősrobbanásnál hallgatózunk. Ezért az élményért az elmúlt évtizedben ajánlatos volt az amerikai Hold Steady lemezeihez fordulni. Az első kettőhöz is (Almost Killed Me; Separation Sunday), de a harmadikhoz aztán pláne - hiszen a négy évvel ezelőtti Boys And Girls In America volt a valódi főmű, a - most már jól látszik - megismételhetetlen és részükről valószínűleg meghaladhatatlan nagy dobás.

Amikor Kieran Hebden (alias Four Tet) közel tíz éve a második szólólemezéhez készült csilingelő remix EP-n olyan, akkor még kevéssé ismert arcokat boronált össze, mint Bryan Hollon (vagyis Boom Bip) Ohióból, a kanadai Koushik Ghosh (Koushik) és a szintén kanadai, de akkor már Londonban élő Dan Snaith (Manitoba, később Caribou), remek válogatottat állított össze a kilencvenes évek elektronikus robbanásából sarjadó poszt-mindenféle zenék jövendő nagyjaiból. Na jó, mind a négyüket nagyságnak nevezni talán túlzás. Boom Bip a bemutatkozó lemezén (Seed to Sun, 2002) elővezetett kedvesen brummogó prog-hiphopot azóta sem tudta felülmúlni.

Jori Hulkkonen alighanem az egyik legismertebb arc a nemzetközi techno-elektro világban, ráadásul éveken át Finnország egyik első számú kulturális exportcikkének is számított. Visszatérő formula, hogy megjelenései számával csak álneveinek változatossága kelhet versenyre - legtöbben tán a Tigával közös kollaborációkban használt Zyntheriust ismerik (lásd a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozást), ami már csak abból a szempontból is fontos, hogy itt tárgyalt albuma is Tiga Turbo nevű kiadójánál jött ki. Hulkkonen persze előszeretettel épít saját hagyományaira:

Az ókori Rómában járunk, egy (tán az egyetlen) igaz és becsületes férfi, kinek muszklijánál csak a jelleme acélosabb, akaratán kívül, ugyanakkor bátran küzd, hősiesen aprítja az ellent, védi a szép hölgyeket, s ha az Igazság úgy kívánja, még a jellemgyenge uralkodóval is szembeszáll. Oops, elnéztük, bocsánat, fussunk neki még egyszer. A középkori Angliában járunk, egy (tán az egyetlen) igaz és becsületes férfi, kinek muszklijánál csak a jelleme acélosabb, akaratán kívül, ugyanakkor bátran küzd, hősiesen aprítja az ellent, védi a szép hölgyeket, s ha az Igazság úgy kívánja, még a jellemgyenge uralkodóval is szembeszáll.

A színházban a színész a legérdekesebb - és nincs ez másként az úgynevezett rendezői színház esetében sem. Amit például Ascher Tamás a Katona József Színházban el akar mondani Marivaux A szerelem diadala című darabjáról, azt a színészek mondják el; vagyis az előadás végére előálló csupasz sejtelem - hogy ugyanis itt nem arat világraszóló diadalt a szerelem, vagy ha igen, nincsen benne sok köszönet senkinek - a színészi alakításokban ölt testet. És elég nyilvánvaló az is, hogy Ascher éppen ezért, vagyis a színészekért mondja-mondatja el ezt a történetet: mutatnák már meg (megint), mit tudnak... Sokat tudnak.

A Los Angelesben élő magyar származású irodalmár, Marianna D. Birnbaum pár éve jeruzsálemi keltezésű képeslapot kapott három magyar írótól, akik a jeruzsálemi könyvvásár vendégei voltak. Arra gondolt, hogy - ha már nem lehet velük - legalább megkérdezi, hogy mulattak, és mit tudtak meg az országról. Az ebből az ötletből született könyv előszavában Birnbaum a magyar zsidóság történetéről elmélkedik: a 19. századot illuzórikus aranykornak láttatja, amikor a zsidók elhitték, hogy az emancipáció komoly és valódi döntés, őszinte befogadás - nagy tömegeik lelkes hazafiakká váltak, és úgy gondolták, többé aligha lehet kérdés bárki számára, otthonuk-e a föld, ahol élnek. A magyar nemzet azonban a következő század folyamán nem olyannak mutatkozott, mint legjobb képviselői a liberális korszakban, az asszimiláció puszta illúzióként lepleződött le abban a folyamatban, ami a holokauszthoz vezetett. Ez a történet nyilván nem nélkülöz minden igazságot, de mégis egyirányúsító kissé. Ez a helyzet, hazaszeretetük "elárultatása" a felelőse a magyar zsidók identitáskrízisének Birnbaum szerint, ez a problematikus identitás áll Izrael állam mellett a kérdések fókuszában, ezzel szembesülhet, aki Ferihegyről a Ben Gurion reptérre érkezik. A három interjúalany három különböző perspektívát biztosít a kérdés megválaszolásához: egyikük zsidónak tekinti magát, másikuk a származását jelentés nélküli véletlennek gondolja, a harmadik, Esterházy Péter pedig semmilyen értelemben sem zsidó: jóindulatú és figyelmes kívülálló. Világos, hogy Birnbaum kérdéseinek irányát erősen befolyásolja a szélsőjobboldal előretörése, ebből, hiába él Los Angelesben, legalább annyira naprakésznek tűnik, mint beszélgetőpartnerei.

Önmagában az a tény, hogy egy filmrendező úgyszólván titokban végigfényképezett ötven évet, kevéssé meglepő a médiumok kézenfekvő átjárhatósága miatt. Egyszer előkerülnek a képek, és kiderül, hogy a fényképezés kiegészítő tevékenység volt a mozgókép domináns elevensége mellett, és hogy a dokumentumjellegű fotó csupán manuális levezetés a rendező szabadon maradt alkotói kapacitása számára. Előfordul ugyanez írókkal, akik a maradékot a vers lazább anyagába építik bele, és nagyszerűen alkalmazkodnak a másféle szövegtempóhoz, időbeliséghez, de attól még prózaírók maradnak, és nem lesz belőlük költő.

- ez a címe annak a produkciónak, amely az AKKU Kulturális Egyesület és a Thália Színház együttműködéséből született, és valójában Madách Az ember tragédiája című művéről jutott az alkotók eszébe. Dömötör András rendező és Horgas Péter látványtervező vezetésével állt össze zenészekből és színészekből az a csapat, amely jeleneteket kerekített Madách veretes szentenciái köré. Persze, hogy ezek a szentenciák milyen veretesek, hogy ne mondjam, emelkedetten fellengzősek, az éppen e jelenetekből derül ki, noha az alkotók szándéka semmiképpen sem Madách égetése volt. Nem is ég, csak kissé lepucérodik, akárcsak a különféle Ádámok, akik kezükkel takarva szemérmüket szerencsétlenkednek a színpadon, hogy elérjék valahogy a felülről belógatott almát, hátha megváltozik a világ folyása, amely egyébként még el sem kezdődött. Éva bekavar, Lucifer bekavar - sokáig hezitálnak, harapjanak-e, vagy sem, aztán harapnak, és az Úr nem is dühös, inkább kárörvendő - könnyű neki.

Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a kultikus kaliforniai punkbagázs végre betegye hozzánk a lábát, és ebben nem kis szerepe lehetett a zenekar új énekesének, aki nem más, mint Téglás Zoltán, az Ignite frontembere, aki Csihar Attila mellett a legismertebb magyar figura a nemzetközi rockszakmában. A Dürert megtöltő embertömeg egy része ebből következően láthatóan nem azok közül a ma már késő húszas, kora harmincas arcok közül került ki, akik a kilencvenes évek közepén a Green Day és az Offspring MTV-s nyomatásának köszönhetően kattantak rá a műfajra, és ástak tovább az olyan második generációs, ma már szintén veteránnak számító punkbrigádok irányába, mint az MxPx, a NOFX, a Rancid vagy éppen a Pennywise. Ezen az estén gyorsan kiderült, hogy a Dürerben még mindig nem sikerül egészséges koncerthangzást összehozni, és ez a nyitó A Wilhelm Scream után a sorban második, egyébként csodálnivalóan okos new school hardcore-punkot nyomató Strike Anywhere-től is elvette a kedvet - és a Pennywise is csak úgy tudott megszólalni, mintha háromcentis plexifal mögül szűrődne elő halkan, tompán és erőtlenül a muzsika.

A rotterdami Hotel Modern társulat előadása hihetetlen érzékenységgel összerakott filmes, animációs, színházi portré az emberiségről, amelyben kifli formájú kis összeaszott rákokként nézünk vissza magunkra, miközben nem tudjuk, hogy szánalomra méltó, vicces lények vagy túlélő gigantikus hősök vagyunk-e inkább. A magát színházi kollektívaként definiáló csapat két éve mutatta be ugyanitt Tábor című, saját készítésű, apró díszletei között bábokkal helyben felvett, meghökkentő haláltábori riportját (lásd: Az ajtók záródnak, Magyar Narancs, 2008.