Magyar Narancs: Hosszú ideje a rockabilly királynőjeként tartják számon. Van bárki, akinek továbbadná a címet?
Wanda Jackson: Elnézést, hogy nevetek, de annyira jót kérdeztél. Mások nem így kezdik az interjút! (Nevet újra.) Tudod, azt hiszem, egy királynő elég, hiszen egyszerre ketten nem uralkodhatnak, igaz? Egyébként a rockabilly királynője és first ladyje elnevezést a közönség ragasztotta rám. Így hálálták meg, hogy az egész életemet nekik szenteltem.
MN: Ha nincs is olyan, akinek nyugodtan átadná a címet, gondolom, figyelemmel kíséri a pályatársakat. Milyen zenéket hallgat manapság?
WJ: Mindenfajta zenét szeretek, éppen ezért nehéz kiemelni néhányat, talán az ötvenes évek rockját szeretem leginkább. Nagyjából ez az, amit magam is éneklek. A countryzenét is szeretem, de nem kimondottan a kortársat. A színvonalas, kicsit „old school” jellegű countryért vagyok oda, olyasmiért, amit George Strait vagy Vince Gill csinál.
MN: Október végén ünnepelte a 80. születésnapját. Megrémíti ez az életkor?
WJ: Nem hinném, hogy bármelyik évszám ijesztő lenne. A nagy különbség a nyolcvan és egy korábbi életkorom között legfeljebb annyi, hogy nem tudok annyit dolgozni, mint korábban. Ahogy öregszünk, egyre nehezebbé válik minden, és azt sem szabad elfelejteni, hogy egyszer minden véget ér. De ez nem izgat különösebben, mert egészséges vagyok és kemény. Tudod, drágám, tavaly elvesztettem a férjemet… Wendell Goodmannel 56 évet éltünk boldog házasságban. Nem volt egyszerű talpra állnom, de a családom felkarolt, és mindent biztosítottak ahhoz, hogy újra turnéra indulhassak.
MN: Paul Simon, Neil Diamond és Elton John is fiatalabb, mégis éppen mostanában búcsúznak a színpadtól. Ön miért csinálja még?
WJ: Mert olyan boldogságot okoz, amit lehetetlen szavakba önteni. Azt hiszem, a legtöbb idős pályatársamnak herótja van a sok utazástól, az ezzel járó bonyodalmaktól, mert ebben a korban felmenni a színpadra és énekelni, az a legkevesebb ebben a szakmában. Nekem sem könnyű, de a családom mindent biztosít, ráadásul én mindig imádtam a turnézást! Nem vagyok már mai csirke, tisztában vagyok az idő múlásával, de azért annak örülnék, ha még két évig koncertezhetnék!
MN: Új albumon is gondolkozik?
WJ: Mi az, hogy! Istennek hála, a nashville-i dalszövegírók most dolgoznak rajta, néhány dallal már meg is ismerkedtem. Ez egy vadonatúj, csak nekem írt számokból álló album lesz. Az idén mindenképpen szeretnék stúdióba vonulni, hogy felénekelhessem az összes dalt!
MN: Változott a zenéje azóta, hogy az ötvenes évek közepén megismerte a világ?
WJ: Countryval kezdtem, aztán négy éven keresztül énekeltem rock and rollt, majd elérkezett az 1960-as év, és a Let’s Have a Party című dalom toplistás lett. De azután, hogy lekerült a listákról, visszatértem a countryhoz, amikor pedig ’71-ben megtértem, rengeteg gospelt kezdtem énekelni. Érdekes, hogy ezt követően hívtak Svédországba, hogy készítsek rockabillyalbumot, szóval így az 1980-as években végigturnéztam Skandinávia összes államát, de sok más európai országban is megfordultam. Így ismerkedtem össze egy akkoriban nagyon népszerű magyar zenekarral, a Dolly Roll-lal. Készítettünk is közösen egy albumot, az volt a címe, hogy Rock and Roll-ra hívlak! Ma, amikor az interjúra készültem, előkerestem ezt az 1992-es kazettát.
MN: Akkoriban fellépett Budapesten is. Milyen emlékeket őriz a magyar fővárosról?
WJ: Legélénkebben az maradt meg bennem, hogy a szállodánk éttermében volt egy harmonikás, aki minden alkalommal rákezdett a Kék Duna keringőre, amikor a férjemmel felbukkantunk, és este, a vacsoránál folytatta. Dollyék igazán jó idegenvezetők voltak, Budapest minden fontos látnivalóját megmutatták, sőt vettek nekem egy csizmát is ajándékba. Szerencsére nem egy cowboycsizmát!
MN: Milyen manapság a közönsége: fiatalok vagy inkább azok alkotják, akik az egész karrierjét figyelemmel kísérték?
WJ: A közönségem fiatal felnőttekből, húszas-harmincasokból áll, ők azok, akiknek a karrierem újabb és újabb korszakát köszönhetem. Valószínűleg a többségük olyan kora húszas, mint te, vagy kicsivel idősebb, de a színpadról néha kiszúrok tizenéveseket, meg persze velem egykorúakat is. Számukra én vagyok az eredeti rockabillysztár, ismerik és éneklik velem minden dalomat, ez pedig nagyon könnyűvé teszi a dolgom. Ki ne élvezné a másod- vagy harmadvirágzását? A reneszánszomon egyébként sokat lendített Jack White, aki akár a fiam is lehetne, mert harmincnyolc évvel vagyok idősebb nála. A vele készített közös album, a The Party Ain’t Over eléggé jól szólt! Amúgy meg tényleg népszerű lehetek, mert a The End of the F***ing World című felkapott, új brit sorozatban is elhangzik az egyik slágerem.
MN: Tagja a Rockabilly Hall of Fame-nek, Oklahoma Cityben, ahol ma is él, pedig utcát neveztek el önről.
WJ: Így van, ma Wanda Jackson útnak hívják, a Bricktown negyedben van. Arra folyik az egymérföldnyi utat bejáró kis folyó, rajta a csónakokkal, de van ott múzeum, koncerthelyszín és mozi is, meg sok új étterem, ahol finomakat lehet enni. Szép környék, nyáron például ott tökéletesen ki lehet kapcsolódni. Nyaranta általában én is kijárok oda. Úgy látszik, nagyon büszkék rám, mert február végén hivatalosan is Oklahoma kultúrkincse leszek.
MN: Mit csinál, amikor nincsen semmi különösebb dolga?
WJ: Pihenek! Felpolcolom a lábamat, nézem a tévét, újságot, könyveket olvasok.
MN: Csak azért kérdem, mert úgy tűnik, arra is jutott ideje, hogy megírja az Every Night is Saturday Night: A Country Girl’s Journey to the Rock and Roll Hall of Fame című önéletrajzát, amely novemberben jelent meg.
WJ: Az írás nehéz, sok türelmet és fegyelmet igénylő gyakorlat, nem akartam egymagam vesződni vele. Volt egy író, Scott Bomar, aki megírta velem. Elkapta azt, ahogyan beszélek, majd sorrendbe tette az összes fontosabb életeseményemet. Eljött Oklahoma Citybe, egy héten beszélgettünk órákon át, és mivel gyerekkorom óta itt élek – noha a szintén ebben az államban lévő Maudban születtem – meg is tudtam mutatni neki azokat a helyeket, amikről meséltem neki.
MN: Maradtak még titkai?
WJ: Titkaim sosem voltak. Ahogy mindig mondtam, egy nyitott könyv az életem, és ezek után még inkább az. Soha nem drogoztam, nem jártam meg a rehabot, nem váltam el, viszont felneveltem két szép gyereket. Igen, valaha randiztam Elvisszel (lásd keretes írásunkat), akkoriban, amikor még mindketten szinte kamaszok voltunk. De erről már annyit nyilatkoztam, még a 80. születésnapom kapcsán is, hogy a románcról már nem szeretnék beszélni.
MN: Nem tervez magyarországi fellépést?
WJ: Az idén nincsenek európai helyszínek a naptáramban, de néhány éve voltam Bécsben és Berlinben is. Viszont, ha meghívnak, örömmel megyek vissza Budapestre! Szervezd meg, ha hívtok, Wanda örömmel megy!
| Elvis barátnője A rock and roll királya, Elvis Presley karrierjének kezdetén, 1955-ben, egy turné során a menedzsere a nagyobb attrakció érdekében egy lányt is szerződtetett a műsorba. Jacksonra esett a választás: akkoriban érettségizett le, és már volt néhány helyi slágere. Elvis akkor 20 éves volt, két évvel volt idősebb nála. A turné idején randizgattak, a románc nagyjából egy évig tartott, s abból állt, hogy együtt moziztak, vagy közösen megettek egy hamburgert. „Szerette jól érezni magát, és mindig nevetett” – emlékezett vissza egyik interjújában az énekesnő. |
