A klasszikus zene történetének egyik legérdekesebb és legszebb fejezete az alkotók és művek közt megnyilvánuló hatások boncolgatása. Ki, mikor, kire hatott, melyik műben milyen másik darab inspirációja ismerhető fel? Sokan kíváncsiak az effélékre, és nem véletlenül, hiszen a zenetörténeti „kézfogások”, „stafétaátadások” története nemcsak szép és emberi (ráadásul örömteli módon nem az irigységről, nem a gyűlöletről, hanem az egymástól való tanulás, az alázat képességéről szól), de egyszersmind a zene fejlődésének folytonosságát is feltárja. A hatások története azt sugallja, hogy a zenetörténetben nincs törés, minden lépésről lépésre, logikusan történt és történik. Talán így is volt… A hatások egyik legeklatánsabb ismertetőjegye az ajánlás. Ha valaki pályatársának ajánlja egy nagyobb művét, azt nem véletlenül teszi: az illető és művészete fontos számára. Erre a gondolatra építi Dedication című lemezét az amerikai zongoraművész, Nicholas Angelich (1970), aki három kompozíció megidézésével három zeneszerző bezáruló körét rajzolja elénk. Liszt Schumann-nak ajánlotta h-moll szonátáját, Schumann Chopinnek a Kreislerianát, Chopin pedig Lisztnek az op. 10-es Etűdöket, amelyek közül Angelich lemezén két darab, a No. 10-es Asz-dúr és a No. 12-es c-moll szólal meg.
Angelich játéka rendkívül plasztikus, tempóvételei dinamikusak, játékának erős sodrása van, ugyanakkor ez a sodrás nem válik a pontosság kárára. Liszt-interpretációja súlyos és határozott, keze alatt a h-moll szonáta felmutatja fausti vonását, a kereső-kutató, tépelődő komolyságot. A Kreisleriana dallamformálása rugalmasan lélegző, a ciklus atmoszférájában a zongoraművész értelmezésében alapvető szerepet játszik a schumanni szenvedély mellett az elbeszélő hang.
A Chopin-etűdök olvasata világossá teszi a hallgató számára a magasrendű követelményeket támasztó technikai gyakorlat és a költőiség együttes jelenlétét.
Erato, 2016
