Lemez

Nick Cave & Warren Ellis: Carnage

Zene

Nick Cave saját bevallása szerint azért csinál sok egyéb dolgot a zenélés mellett, hogy ne tudják annyira beskatulyázni.

A legutóbbi, 2019-es Bad Seeds-album, a Ghosteen óta olyan dolgokkal (is) foglalkozott, mint a lakberendezés, a divattervezés, a kerámiázás, beindította Cave Things nevű összművészeti webshopját, kurátora lett egy vele kapcsolatos koppenhágai kiállításnak, írt egy librettót, és a Red Hand Files nevű blogján válaszol a rajongók kérdéseire. Most összehozott egy lemezt is, fő alkotótársával, Warren Ellisszel. Eddig csak filmzenéket jegyeztek kettesben, de a váratlanul megjelent Carnage egy klasszikus értelemben vett stúdióalbum.

Zeneileg a Ghosteen ambientes nyomvonalán haladnak tovább – dob sehol, néha hallunk csak egy kis dobgépet, igencsak halkra keverve, és a gitár is eltűnt a hangszerparkból. Ami a szövegeket illeti, Cave nem feltétlenül a gyászról énekel, de mivel sosem fogalmaz túlságosan konkrétan, sokszor tűnhet úgy, mintha továbbra is a 2015-ben elhunyt fia ihletné a sorait. Akárcsak korábban, úgy most is igencsak foglalkoztatja a vallás tematikája, például a késői Scott Walkert idéző Hand of Godban, valamint a filmzene hangulatú Lavender Fieldsben. Az Albuquerque-t vitathatatlanul a lockdown inspirálta, ezenkívül több dalban is előjön Cave brightoni házának erkélye, ahol elkezdte „írni” magában a lemezt. Lényegében ezt énekli meg a záró Balcony Manben, az album talán legerősebb és legünnepélyesebb dalában, amelynek zárósora igencsak beszédes: „Ami nem öl meg, az csak még őrültebbé tesz.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.