Zene

Jó dolog-e a Spotify a művészeknek, hol terjednek az új számok, hogyan érdemes ma zenét pénzzé tenni, maradnak-e CD-k a világon, mit csinál másként Lady Gaga vagy a Coldplay? Rebecca Lammers Londonban többek között a Pink Floyddal is dolgozik. A budapesti Zene­ipari Hivatalban tartott vendégkurzusa alatt kérdeztük.

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / csak titkon érző lelke ohajtva sejt” – Berzsenyi ír így a Fohászkodásban. Valóban: a hit „ohajtva sejt” – nem tudhatja, de vágyja, reméli egy Gondviselő Szellem létét.

„Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni” – fogalmazott pár évvel oly korai halála előtt Alekszandr Borogyin, ám ez a szerény vágya nem teljesülhetett.

Nosztalgiázni és múltat idézni nem ugyanaz. Az előbbi inkább zenegépes krimókba, az utóbbi akár nívós koncerttermekbe is való. Például a Művészetek Palotájába, ahol úgy szólalhat meg egy 30 éves lemezanyag, az akkor progresszív, ma már inkább csak okosan dallamos Marsbéli krónikák, hogy az egy pillanatra se hasson avíttas­nak.

Az első világháború névtelen áldozatairól emlékezik meg War Work című művével, melyet november 28-án mutat be a Müpában. A Greenaway-filmek és a Zongoralecke zeneszerzőjét a londoni esőben értük el telefonon.