Marcel Ophüls arról faggatta a szemtanúkat 1971-es filmjében, mit éltek át a Vichy-Franciaország egy átlagos kisvárosában, Clermont-Ferrand-ban. A Szomszédok voltak színhelye Kőszeg, ami itt a zsidókkal történt, az egyszerre tipikus és szélsőséges. Kőszeg határváros jellegéből adódik, hogy az emlékezőknek két történetük van: egy a helybeli zsidókról, akiket személyesen ismertek, és egy azokról a névtelen tömegekről, akiket az ország más részeiből hoztak ide vonaton, vagy hajtottak gyalogos halálmenetekben. Saját zsidóból nem volt több 120-nál (a környékbeli falvakkal együtt), ők elfértek egyetlen, gettónak kijelölt házban, ahonnét néhány héten belül elvitték őket a soha viszont nem látásra. Valaki úgy tudja, hogy tizennyolcan jöttek haza, és ezt a viszonylag jó arányt Horthy érdemének tulajdonítja. A többiek számát még becsülni sem tudják: tízezrek? százezrek? Rengetegen voltak, két koncentrációs táborban, a sörgyárban meg a téglagyárban, nem szólva a munkaszolgálatosokról. Állatként bántak velük, sokan éhen haltak, megfagytak vagy a járványok végeztek velük, ezerszám fekszenek máig kihantolatlan tömegsírokban a város környéki erdőkben.
Mindezt a kőszegiek mondják el, akik különféle formában és mértékben részesei voltak az eseményeknek. Van köztük egykori levente, aki őrszolgálatot látott el a muszosok és a halálmenetek mellett; egy hölgy kislányként ebédet hordott a gettóba az ismerős zsidóknak; van, aki a téglagyár mellett lakott, más a vasútnál, a harmadikat villanyszerelni hívták a táborba... Természetesen nem ők tették, de tudnak róla, hogy kirámolták a zsidók lakását, üzletét - már ami megmaradt a hivatalos vagyonelkobzás és a nem hivatalos osztozkodás után; látták, hogyan zuhannak ki a marhavagonból a többnapos úton elnyomorodott, összezsúfolt testek, de nem ők voltak azok, akik a nyilasok intésére rájuk rohantak és kifosztották őket.
A ma már idős emberek emlékezéseit fiatal (zsidó) emberek korabeli, 1945-46-ban felvett vallomásai központozzák - és cáfolják meg időről időre. Az sem meglepő, hogy időnként az emlékezők is ellentmondanak egymásnak. A helybeli virilisek között heves vita témája, hogy volt-e Kőszegen gázkamra. (Nem tudni, a filmben sem derül ki. Maradjunk annyiban, hogy nem valószínű.) Érthető, hogy jó lokálpatriótákként védelmezik a város becsületét, ezen a ponton mégis az az érdekes, ahogy a riportalanyok végre felszabadulnak. Mert különben nagyon vigyáznak a szájukra, óvatosan fogalmaznak, és néha szalad ki egy előítéletről árulkodó megjegyzés. Mert itt mindenki lesüti a szemét, zavart félmosolyok vannak, elharapott mondatok vagy igazolást kereső "ugye?" meg "nem igaz?" zárlatok. Ezek az emberek szégyenkeznek. Nem azért, amit tettek - fogalmunk sincs, tettek-e egyáltalán valamit, felelősek-e bármiért, hiszen ők még gyerekek vagy nagyon fiatalok voltak akkor. A zavar, a szégyenkezés így csak annak szólhat, amit nem tettek. Csak végignézték, elnézték, adottnak vették, végtére is nem ők tehettek arról, hogy "olyan" korba születtek. Sorolják is a szokásos mentségeket, a Hitler, a németek, a nyilasok, az életveszély, a "mi nem tudtuk". A filmesek nem rendeznek számonkérőszéket, nem dörgölik az orruk alá az ellentmondásokat, eufemizmusokat, kegyes emlékeket. Tisztességes szándékkal közeledtek az emberekhez, akik közül többen bevallják, hogy nem szívesen gondolnak vissza arra az időre, rosszulesik beszélni róla, felidézni. Mégis vállalták, hogy arcukkal és nevükkel hitelesítve elmondják, ami erről egyáltalán elmondható egy másik korban, ahonnét visszanézve már-már elgondolhatatlannak tetszik az, amit átéltek.
A film bemutatója a Holokauszt Emlékközpontban volt
