RICHARD STRAUSS: SALOME címû operájának elõadása nagyrészt azon múlik, van-e a készletben megfelelõ címszereplõ. A hisztérikusan erotikus júdeai hercegnõ tizenhat éves, észbontóan csinos, és a sokat idézett zenetörténeti közhely szerint legalábbis egy Izolda típusú drámai szoprán hangvolumenével kell rendelkeznie. Ilyen nincs, de az opera amúgy is az abszurditások mûfaja, ettõl szép. Catherine Malfitano, a szerep legfõbb birtokosa a 90-es években szép hangú (ha nem is korlátlan drámai erejû), érzékeny, muzikális és rendkívül intelligens énekesnõ. Illúziót keltõen néz ki, de ami a legfontosabb: mûvésznek kivételes. El lehet neki hinni, hogy leküzdhe-tetlen vágy támad benne a próféta Jochanaan iránt, amely perverz õrületbe viszi. Malfitano koncentrációja és teljesítménye annyira jó, hogy a legkényesebb szuperköze-liket is kibírja a berlini Deutsche Oper 1990-es elõadásának tévéverzióján. A produkció összbenyomása mégsem éri el az ugyancsak általa énekelt, hét évvel késõbbi Covent Garden-felvételét (azt a Decca adta ki DVD-n), mert ott konzseniális partnert kapott a rendezõ Luc Bondy személyében. Itt Petr Weigl tisztesen középszerû körítést szolgáltat Josef Svoboda takarosan megvilágítható kulisszáival.
Jochanaant a fekete óriás, Simon Estes énekli hatalmas hanggal (hogy hófehér lenne a bõre, az a szenvedély vakságának tulajdo-nítható), Heródiást az erejét a viszonylag kis szerepben jól beosztó Leonie Rysanek, Heródest a hiszteroid Horst Hiestermann. Giuseppe Sinopoli vezényel, a maximális pontszámot Catherine Malfitano egymaga kiérdemli.
- káté -
Warner Music Vision
*****
Cseh Gabriella: Semmikép Mitõl lesz érdekes, meghökkentõ egy fotó, mitõl lesz jobb a többi, ezerszámra készülõ képnél? Azt hiszem, erre a kérdésre egyedül Roland Barthes (Világoskamra) adott eddig pontos, de mégsem kimerítõ választ. Ugyanis amit Barthes írt, az sok fotósra igaz, de nem mindenkire, nem minden fontos, minden jó képére: nem minden fon-tos képen van ott az a bizonyos Barthes-féle punctum, mely ellenállhatatlanul vonzza a szemet. Cseh Gabriella képei sem attól jók, amitõl a Barthes által idézett Kertész- vagy Cartier-Bresson-fotók, bár õ is ugyanabban a mûfajban, az autonóm riport mûfajában alkot kiemelkedõt, mint az említett zsenik. Cseh képei azért érdekesek, mert egy olyan pillanatot idéznek meg, amit kár lett volna nem megörökíteni, kár lett volna elmulasztani: fényképei az el nem mulasztott pillanat szépségérõl szólnak; a figyelemrõl; arról, hogy másként is lehet nézni a fákat, a kirakatokat, hogy a velünk megtörtént események közül milyen kevésre figyelünk föl. És bár nem minden fotójával értek egyet (a holdat ábrázolók kicsit gagyik, ahogy néhány, tükrözõdésekkel játszó kép is), Cseh fotóinak többsége nem csupán érdekes, hanem meghökkentõ is. Kétségkívül ilyen például, ami a furcsán megmaradt egy szál homlokzatról szól, vagy a kubista épületek felett elszálló galambról, a meghasadó kert, amelyet mintha égi erõk téptek volna szét, vagy az a titokzatos kép, ami egy, a Sikoly címû filmben látható álarccal kezdõdik, és a képtõl távolabb lépve folytatódik újabb felfedezésekkel - lehetne sorolni; a fotók többsége (még egyet csak: az, amin a híd árnyéka ível át a folyón) kihagyhatatlan. Ezeken a fekete-fehér képeken nincs megváltó, mindent elmozdító gondolat, aktus, ezek egészen mástól jók: talán csak attól, hogy mindegyik elõtt arra kell rádöbbennünk, mennyire másként is lehet nézni a világot. Úgy, ahogy eddig tettük: semmikép.
- kolozsil -
Francia Intézet, május 26-ig
****
Cesaria Evora Azt hinné az ember, hogy amit lát, az valami "show". Betotyog a színpadra egy mezítlábas asszony, és úgy csinál, mintha a társulatban õ lenne egyedül "civil". Mintha otthon téblábolna, vagy inkább a zöld-foki-szigeteki Mindelo bárjában, szinte rezzenéstelen arccal énekel, idõnként a zongoristával dumcsizik egy kicsit, aztán elege lesz, végre a közönség felé biccent: "most csak a fiúk játszanak, én kicsit leülnék, el kell szívnom egy cigit". (Napi négy doboz; a fele sem tréfa. Most mûtötték, kikaparva egy nagyobb adag kátrányt.) "Most már jó. Mehetünk tovább."
Cesaria Evora hatvanöt éves. Tizennyolc éve jelent meg az elsõ albuma, s azóta töretlen a formája: "mega"- és "antisztár". Idén új lemeze készült: Rogamar - "ima a tengerhez", fordíthatnánk. Hallhattunk is belõle, épp eleget, talán még annál is többet, már legalábbis kiszorult a programból néhány "halálos fájdalom". Tudják, a "sodade", ahogy mondani szokás azon az égtájon. Meg különben is, ezúttal pontosan kimérve hullámzott a repertoár a melankolikus mornák és a búfelejtõ coladeirák partjai közt, csiki-csuki, egyik a másik után. Mármár mintha egy táncmulatságon lettünk volna, vagy miÉ
Persze telt ház, pontosabban: két telt ház, és õrületes siker. Az embernek önkéntelenül a (múlt havi) Buena Vista Social Club-koncert kattan be: ugyanaz a természetes és megindító báj. Az a fajta, amire képtelen egy "show". Amit nem lehet kitalálni.
F. D. J.
Mûvészetek Palotája, május 13-14.
*****
Herskó Nagyon szép könyv. Fekete-fehér. Tele kortörténeti dokumentumokkal, legendákkal és sztorikkal a magyar filmgyártás hõskorából, a közelmúlt magyar történelmérõl (Muhi Klára szerkesztette, sokat merítve Fésõs András dokumentumfilmjébõl). Herskó János szívesen mesél, és néha-néha visszakérdez. Egy perc nyugta sem lehet az embernek tõle.
Persze könnyû neki, egy mázlista. Micsoda adomány 1926-ban születni, kitûnõ tanulónak lenni, 1944-ben érettségizni, sárga csillagot hordani, iskolapadból munkaszolgálatba, onnan a Németország felé tartó konvojba kerülni, nõi ruhában megszökni, az ostrom alatt bujkálni, háborút túlélni, az 50-es években filmrendezõvé válni, stúdió-vezetõvé és fõiskolai vezetõtanárrá avanzsálni, a 60-as években a magyar filmszakma tótumfaktumának, Aczél elvtárs kedvencének lenni, bábáskodni a budapesti iskola megteremtésénél, s a sikerek csúcsán, 1970-ben Svédországba emigrálni, "már nem elõször ellenséggé-árulóvá" válni, 44 évesen svédül tanulni, Bergman Varázsfuvolájában a közönség közt ülni, svéd filmfõiskolai tanárrá-rektorrá elõlépni, Lars von Triernél is szerepet kapni (szövegeset), a 90-es évektõl haza-hazajárni, ismét tanítani a fõiskolán, devizaidegenné válni, 80 évesnek lenni, árulóként Kossuth-díjat kapni, születésnapot a 2006-os parlamenti választások elsõ fordulójára idõzíteni.
De neki sem sikerülhetett minden. Nincs mobiltelefonja, sem betéti társasága, és soha nem kellett filmes pályázati ûrlapot kitöltenie itthon, illetve az ahhoz szükséges nyilatkozatokat beszereznie. Ebben mi vagyunk az erõsebbek.
Pálos György
Korona Kiadó, 2006, 265 oldal, ár nélkül
*****
The Blue Noses Group Az oroszok már a spájzban vannak - pontosabban egy kartondobozban, a Knoll Galéria bejárata mellett. A szibériai mûvészekbõl 1999-ben alakult, mára világhírû mûvészeti csoport (V. Mizin, A. Saburov, továbbá K. Szkotnyikov és D. Bulnygin) gunyoros szerepdarabkáiban a nonkonformista, archetipikusan vad orosz mûvészi gyakorlat és az európai, kritikus fekete humor ötvözõdik - rendkívül karakterisztikus, összetéveszthetetlen formában. Ebbe éppúgy belefér az idióta, alpárinak tûnõ csíny (a mellmagasságban elhelyezett doboztárlóban egy három-szereplõs Reality Show evés-baszásszarás körforgásába kukkanthatunk be), a politikai, posztdadaista attitûd (alsónadrágos, maszkos férfiak - Putyin, Bush elnök és a mankós, törött lábú Uszáma bin Ládin - üzekednek a világ szeme láttára), mint a fogyasztásra épülõ társadalmi rendszer bírálata (láthatjuk, amint a tömegkultúra - mûvészek által megszemélyesített - homelessei kukák és óriásreklámok tövében szorongatják koszos nejlonzacskóikat). Az idiotizmus mögött felsejlik az ideológiák (köztük az intézményesült vallás) morális ürességének bírálata: egy fotósorozaton végigkövethetjük, ahogy különbözõ ortodox templomok elõtt - mint isten együgyû, szegény bolondjai - alsógatyában dideregnek a téli hidegben a mûvészek. A nyers cinizmus mögött vihogtató gegek lapulnak: a videoszkeccsek egyikén (If I were Harry Potter) a bugyuta arcú hõs egyetlen pálcasuhintással oldja meg például a prostitúció, a szegénység vagy az alkoholizmus világméretû problémáit. A legjobbak mégis azok a darabok, amelyek a csoport humoros-kritikus pozícióját mutatják fel a mûvészeti kánonnal szemben. Amikor Malevics mûveit zsíros felvágottban és fekete kenyérben alkotják újra (Konyha-szuprematizmus), vagy amikor a mûvészi akt törté-netét rekonstruálják egy lepattant, szemetes helyiségben. Sörösüvegek, csikkek, leégett lábasok szerteszét - az oroszok már a konyhában vannak.
- dck -
Knoll Galéria, június 10-ig
*****
Schiff András Beethoven- sorozatának soros estjén kisebb megrökönyödést keltett a bejelentés, hogy a mûvész szünet nélkül adja elõ mûsorát, hiszen záró- számként ott tornyosult fenyegetõen a B-dúr "Hammerklavier" szonáta (op. 106), ez a minden képzeletet meghaladó mû. De Schiffnek a végén igaza lett, miként mindenben ezen az estén, talán csak azzal hibázott, hogy legalább öt percig váratta a közönséget. Ez baljós jelnek látszott, de már a kis, kéttételes e-moll szonáta (op. 90) elsõ akkordjainál világos volt, hogy nagy koncert lesz. Schiff tõle szokatlan hevességgel, keménységgel, a szó jó értelmében vett szárazsággal indított, minden ellentétet hangsúlyozott, miközben olyan éteri pianissimókat játszott, hogy azt hittem, ez lehetetlen. "Elevenen, érzéssel és kifejezéssel telten" - szól az elsõ tételre Beethoven utasítása, és Schiff ezt az egész koncertre betartotta. "Nagyon éneklõen" mondja a másodikra a mester, és a csodálatos dallam elmondhatatlan szépséggel és finomsággal dalolt, ugyanakkor egy pillanatra sem vált giccsessé. Az A-dúr szonáta (op. 101) igen közel áll a romantikusok által késõbb kifejlesztett fantázia mûfajához, és Schiff itt valami bámulatos egyensúlyt talált az improvizáció és a szigorú szerkesztettség között, ennek legmegdöbbentõbb pillanata volt, ahogy a negyedik tétel elején visszaidézte az elsõ tétel fõ témáját. A második tételt Beethoven elõírásával ellentétesen, vagyis nem indulószerûen, hanem inkább táncosan adta elõ, a szokatlanul lassú tempó lehetõvé tette, hogy olyan hangokat is megszólaltasson, melyeket talán még soha nem észleltünk eddig.
És jött a "Hammerklavier", az elsõ tétel nem makulátlanul, de elég lendületesen, a második már kirobbanóan, a harmadik mennyeien, a negyedik hátborzongatóan, elemi indulatokkal. Azt gondoltuk, lehetetlen ráadást adni, Schiff mégis eljátszotta az f-moll prelúdium és fúgát Bach Wohltemperiertes Klavierjának II. kötetébõl. És ebben is igaza lett.
- csont -
Mûvészetek Palotája, Bartók Terem, május 15.
*****
IVO Dimcsev: Lili Handel Ivo Dimcsev független bolgár összmûvész; részletesebben honlapjáról (www.ivodimchev.com) informálódhatunk. Budapesten most bemutatott darabjával például megnyerte tavaly a MASZK nevû alternatív színházi fesztivált. A leginkább fizikai performansznak nevezhetõ elõadás elviselhetetlenül testi, gyilkosan groteszk és igaz.
A "Vér, költészet és zene a fehér kokott budoárjából" alcímû elõadás arról szól, hogy milyen az, amikor egy valaha sikeres (sztár) transzvesztita visszafelé hallucinál, és mégis látja a jövõt. A kiindulópont a test mint fizikai és esztétikai értelemben vett fogyasztási cikk, és döbbenetes, hogy ez még mindig mennyire meglepõ lehet. A díszlet csupán egy nagy plüssfotel, plusz egy függöny, amit halvány fény világít meg. Felhangzik a színész éteri éneke, aztán betipeg egy állítólagos fiatalember mint hetvenéves Lili, magas sarkú cipõben, egy ékszernek álcázott kínzóeszközzel a fején, valahonnan hazajött épp, és a foteljében ülve a teste segítségével kezdi felidézni a bõ emlékeit. Csak néha motyog egy kicsit, szürreál-angolul. Van, aki nevet, van, aki bénultan ül, nyilván annak megfelelõen, ahogy ezek a történetek találkoznak a közönség történeteivel. A végén, mint a hetvenes évek végének nagy performerei, Dimcsev orvosi pontossággal vért vesz magától, és a vérével töltött üvegcsét a nézõk döbbenetére elárverezi. Valaki, aki hamarabb ocsúdott, meg is veszi, aztán a vér mindenféle, modern metaforákkal is megnyomott súlya ott marad velünk.
- sisso -
Mu Színház, 2006. május 10.
*****
Shopgirl A kisregény, a forgatókönyv és a fõszerep is Steve Martin mûve: a kiérdemesült komikus saját írásmûvét dolgozta át filmmé, majd hogy ezzel is megvolt, gyorsan sminkelt, mert egy váratlan fordulatnak köszönhetõen a jutalomjátékot ígérõ fõszerepet is sikerült kifognia. Martin nevének említésekor jó okkal lehet fintorogni, de éppen így lett volna szép a gyõzelem: a szánalmas haknik után a félreismert mûvész egy szívünkig hatoló, modern tündérmesével bizonyítja, hogy az olcsó infantilizmus csak pénzkereset, de az asztalfiókba rejtve emberi drámák egész sora várja a megjelenést. Ehhez képest a Shopgirl olyan csapnivaló, hogy hozzá képest a Rózsaszín párduc legfrissebb kiherélése (ugyancsak Martin által) bocsánatos bûnnek tetszik. Mûve úgy rossz, ahogy van: nem kicsit és nem helyenként, hanem egészben és látványosan, úgy, ahogy csak egy olyan film tud rossz lenni, melynek készítõi saját nagyságuktól meghatódva értekeznek az élet nagy kérdéseirõl. Így csak rossz giccset lehet, ahhoz viszont, hogy hinni lehessen a jaj-de-magányos kesztyûárus-lány vágyódó tekintetének, az õt szédítõ playboy lemondó ábrázatának és az ugyancsak a hõsnõ kegyeiért teperõ félnótás rocker folyamatos zavarának, kevés, hogy már a legelején a homlokukra írják: szeress, mert olyan magamnak való, bolondos szerzet vagyok. A legelviselhetetlenebb az egészben a forgatókönyvíró Martin bratyizása a színész Martinnal. Tisztára, mint egy csodálatos barátság kezdete: lelki szemünkkel akár láthatjuk is, ahogy a két Martin egymásnak udvarolva eltûnik a hollywoodi ködben.
- köves -
Forgalmazza a Best Hollywood
* és fél
