"Mi se nagyon tudtuk követni saját magunkat" - szögezi le a Feminista Hálózat tevékenységéről annak egyik alapító tagja, Bozzi Vera a nemrég megjelent könyvben, amelyben a rendszerváltáskor létrejött magyar feminista mozgalom történetét a magát szintén feministának valló férjével, Czene Gáborral folytatott beszélgetések során igyekezett feltárni. A párbeszédekből létrehozott kötetet aztán némi töprengés után "tényfeltáró visszaemlékezésnek", "feminista kordokumentumnak" nevezték. E kategóriák nagyjából stimmelnek is, bár a tényeket illetően szerencsésebb lett volna, ha a főszereplő egy házastársnál kevésbé engedékeny riporterrel osztja meg emlékeit. Egy igazán kívülálló kérdező talán rászoríthatta volna vonakodó alanyát, hogy akkor is néven nevezze a szereplőket, ha kínos feltételezéseket (árulás, sikkasztás) fogalmaz meg, s esetleg arra is rávehette volna, hogy Bozzi Vera a valószínűleg csak saját (és Czene Gábor?) gyűjtésében rendelkezésére álló fontosabb dokumentumokat ne csak emlegesse, hanem legalább függelékben közre is adja. Mert így néha még az olvasónak is nehéz követni őket.
A titkolózás miatt az eredmény egy, a lehetőnél soványabb kordokumentum lett. Nemcsak azért, mert számos, a szerzők által vélhetően pontosan ismert tényt és körülményt
a túlzott óvatosság
és tapintat homálya borít, hanem amiatt is, mert - mint közös könyvükből kiderül - a Feminista Hálózaton kívül több korabeli feminista kezdeményezés is létezett és halt valószínűleg hamvába; ezeknek azonban a kötetben legfeljebb a nevét ismerheti meg az olvasó. Szándékuk ellenére a munka tehát nem a demokráciával egy időben született legújabb magyar feminista mozgalom egészéről, hanem csak egyik csoportjáról szól. (Bozziék ráadásul nemegyszer pontatlanok: hiába van a kezükben a újságcikk vagy felmérés, amiről éppen beszélgetnek, mégsem árulják el az adatait. Annak kapcsán, hogy a feministáknak a nők előítéletei-vel is szembe kellett nézniük, felidézik például Szentgyörgyi Zsuzsa a 168 "ra 2004. jún. 24-i számában megjelent hírhedt írását, amely azzal a feltételezéssel élt, hogy a feministák leszbikusok, zsíros hajúak, az életben sikertelenek, s ezért a férfiakat ellenségnek nézik; majd megjegyzik, hogy a lap mintegy kompenzációként interjút készített a feminizmusról, de azt már nem teszik hozzá, hogy az engesztelő írás melyik számban olvasható.) Mégis tanulságos, ami végül a könyvből összeáll, mert a Feminista Hálózat viszontagságos története segít megérteni, miért ilyen harmatgyengék ma is a civil szervezetek. A sokat kárhoztatott negyven év kommunizmus nem negyven év hiátust jelent a folytonosságban: a civil egyesületeknek mindent elölről, talán az 1800-as évek végéig visszanyúlva kellett (volna) újrakezdeniük. A szovjet évtizedek autokratikus (nő)politikájának csak az egyik következménye, hogy a "külföldi nőmozgalmakról éppen csak hallottunk". A pár évtized bőven elég volt ahhoz, hogy a magyar hagyomány is kiessen kollektív emlékezetünkből. A rendszerváltás idején a nők teljes jogú társadalmi emancipációjáért valamiféle szervezetbe tömörülni kívánó 26 állampolgár közül senki nem tudta, hogy a nők teljes jogú társadalmi emancipációjáért egy csoportosulás már 1904-ben szervezetbe tömörült, a polgári radikális Feministák Egyesületébe, melyet akkor 200 nő és 50 férfi tag hozott létre. Mint ahogy arról sem volt fogalma senkinek, hogy a "boldog békeidőkben" jó pár konzervatív feminista szervezet is működött. Már 1896-ban megalakult például az Országos Katholikus Nővédő Egyesület, a kenyérkeresésre kényszerült titkárnők és hivatalnoknők anyagi és szellemi támogatásának programjával, sőt annyi volt az egyletekből, hogy gróf Apponyi Albertné 1904-ben a Magyarországi Nőegyletek Szövetségében látta jónak összefogni őket. Minderről azért lett volna szerencsés tudni, mert segített volna orientálni, milyen elvek mentén szervezzék meg a Feminista Hálózatot, amely így még 1997-ben is arról vitázott a rendes évi közgyűlésén, hogy mit is jelent a tagok számára a feminizmus. A szervezet azután 2001-ben megszűnt, de az elődökhöz és a kortárs irányzatokhoz való elvi viszony tisztázásának hiányában Bozzi még 2006-ban is arról töpreng, vajon a Feminista Hálózat radikális irányvonalat képviselt-e. A kommunista rendszer másik következménye az volt, hogy az államnál szűkebb közösségbe tartozni kívánó polgároknak fogalma sem lehetett, hogyan kell egyesületet létrehozni. Bozzi Vera visszaemlé-kezése szerint a feministáknak sem volt erről a leghalványabb elképzelésük sem. Megalakulásukkor, 1990 júniusában nem tudták, hogy szervezeti és működési szabályzatot, a tagdíjakat behajtó számvizsgáló bizottságot kellene létrehozniuk, s egyáltalán, nem gondoltak arra, hogy pénz nélkül nem megy. Míg a kiegyezést követően százával alakult egyesületek fő bevételi forrása a tagdíj volt, ebből adták ki saját újságjaikat és szervezték rendezvényeiket, a Feminista Hálózat tagjai "hébe-hóba" fizettek tagdíjat (nem meglepő - először még tagnyilvántartásuk sem volt), aminek az lett a következménye, hogy Nőszemély című újságjuk
évente egyetlen számmal
jelentkezett (eleinte azt is fénymásolatban sokszorosították, és persze ingyen osztogatták). Kellő nyilvánosság híján a programjaik is kézzel írt szórólapokról, szájról szájra terjedtek. Irodához megalakulásuk második évében jutottak egy rövid időre - az anarchistáknak köszönhetően, akik megosztották a sajátjukat velük és egy melegszervezettel. Kész csoda, hogy képesek voltak annyira megszervezni magukat, hogy 2001-ben összegyűjtsenek hatezer aláírást az Orbán-kormány abortuszt szigorító próbálkozása ellen. Abortuszkampányukat is beárnyékolták a tisztázatlan pénzügyi kérdések: sikerrel óvakodtak ugyan a civil mozgalmak irányítására is fogukat fenő politikusok segítségétől, ám amikor külföldi alapítványok támogatását végre elfogadták, megjelentek a legkisebb összegre is éhes hiénák, s eltűnt a pénz. Mivel magától még nem valósult meg az esélyegyenlőség, a legújabb tapasztalatok birtokában most már megint mindent elölről kell majd kezdeni.
Osiris Kiadó, 2006, 194 oldal, 2480 Ft
