ZadamTársulat: Corp Nem elég, hogy néhány kortárstánc-társulat önmaga keresésének lázában egyre képtelenebb exhibíciókra vetemedik, most már nem átallnak bohócorrot applikálni a nemi szervükre - szólna belõlem a normalitás, ha nem ez volna a darab legjobb gesztusa. Nagyon punk. Nevet a nézõtér, hiszen Gergyét soha nem lehetett eddig önmaga paródiájaként látni, holott nagyon jól csinálja. Különös fordulat, hogy éppen egy eddig általa koreografált táncos elsõ egész estés darabjában kerít sort erre. Zambrzycki Ádám, kilépve az utóbbi idõben Szabó Réka ritmus-tánc-színházának keretei között töltött alkotói munkájából, egyébként meg arra is és Gergye mozdulatrendszerére is szépen referálva, a testekrõl beszél. Emberi és geometriai formákról, amelyeket akkor sem birtokolhatunk, ha a sajátunkról van szó. A felütés meditatív és intermediális, aztán techno-zajos és indulatos, a mozdulatok kimûveltek; Gergely Attila, Böröczffy-Farkas Boglárka és Gresó Nikoletta még, akik hozzájárulnak a testi tapasztalatokhoz. Mindenkinek van ideje megmutatkozni az apróbb jelenetekben, mert a szinkrontáncot, szólókat emléktöredékeknek is nevezhetõ apró drámák törik meg. Pantomim, egy tengerparti nyaralás, egy szerelem, miközben a linearitásba még kamerák és kivetítõk is beleszólnak. Álomszerû az egész, mintha egy nagy adag marhapörkölt után szenderedtünk volna el. A végére derviseket és búgócsigákat hallucinálunk, aztán a másik oldalunkra fordulunk.
- sisso -
MU Színház, március 6.
*** és fél
Philip K. Dick: Már megint a felfedezõk A novelláskötet eredetileg magazinok számára készült írások gyûjteménye. A témák a felszínen az amerikai elnökrõl mintázott, "látszólag minden rendben" diktatúráról szóló írástól (A Yancy-profil) a hidegháborús korszak pszichéjének zsigeri idegenellenességét feszegetõ történeten át (Már megint a felfedezõk) az emberek és gépek közötti háború következményeit firtató beszámolóig terjed (Az urat szolgálni). Ennyi önmagában a SF irodalomban kissé jártasak számára sem szolgál meglepetéssel. Csakhogy. A Jegyzetek rovatban azzal lehet szembesülni, hogy a magunkhoz leginkább közel álló novellákat Dick az ötvenes évek elején már megírta. A fizikailag 25 éve halott amerikai íróban mégsem ez a leginkább elképesztõ, hanem az, ahogyan megunhatatlanul elülteti, ápolja és termõre fogja az olvasóban a kételyt: talán nem olyan a világ, amilyennek látszik.
Dick orvosilag sosem diagnosztizált szkizofréniáját fogták már arra, hogy nem tudta kiheverni, hogy születésük után nem sokkal meghalt az ikertestvére, hogy hosszú idõn át tudta: az FBI aktát vezet róla, hogy idõrõl idõre furcsa látomásai voltak (és nem csak a gyakran használt kábítószerek miatt). Bár önmagát elsõ megjelenése óta fõállású íróként definiálta, a sikerek valójában csak negyed évszázaddal késõbb kezdték megtalálni. Mindezeket hatványra emelve sem kapunk magyarázatot mûfaji zsenialitására. Gördülékeny stílusának köszönhetõen például a szkizofréniáról és különbözõ hallucinációkról tudományos alapossággal megírt, kompakt pakkokat a legkisebb döccenés nélkül beleszõtte a szövegekbe, és a tömegfogyasztás nyelvén megírt bizarr szituációi is olyannyira hitelesnek tûnnek, hogy azon sem csodálkozna senki, ha valamelyik írása úgy kezdõdne, hogy a sarokban megszólaló vasaló közli: a gépek mostantól átveszik a hatalmat az emberiség felett.
Szabó M. István
Agave Kiadó, 2007, 326 oldal, 2840 Ft
*****
LAID BACK: HAPPY DREAMER Tim Stahl és John Guldberg elektropop duója még a hetvenes évek végén alakult, s 1983-ban lett Európa-hírû a Sunshine Reggae-vel, míg a tengerentúli sikert a B oldali elektrofunk klasszikus White Horse hozta meg. Bár akadt késõbb is slágerük (az 1990-es Bakermanhez például az akkor még kevéssé ismert Lars von Trier készített videót), ám a kilencvenes évektõl mintha elnyelte volna õket is a zeneipari süllyesztõ. Ám a látszat csalt: a Laid Back egy pillanatra sem oszlott fel, csak éppen pihentek pár évet - s lám, most itt e viszonylag friss zeneanyaguk, melyet vagy másfél évvel az eredeti dániai megjelenés után a nemzetközi piacra is kinyomott a kiváló Music For Dreams kiadó. Az új anyag mindenesetre megérdemli a figyelmet, elvégre kifejezetten kedves, szerethetõ dalok sorakoznak egymás mellett, amelyek egyszerre építkeznek a minimalista elektronikából, a pop-, reggae- és diszkóhagyományból. Mindemellett egyfajta összefoglalásként is elmegy, elvégre a rutinos dán zenemunkások bátran merítenek saját spájzuk polcairól: a nyitószám elektro-diszkó-pop Beautiful Dayt tíz éve rögzítették, s olyan sokat már nem is kellett matatni rajta, a szinte bluesos Once elõször 1992-ben került szalagra, hogy másfél évtizeddel késõbb ráeresszék a modernebb elektronikát, a folkos Didn' You Know-t meg 1975-ben írták, amikor még híre-hamva sem volt a Laid Backnek. Ráadásul minél többet hallgatjuk, annál inkább meggyõzõdésünkké válik: szinte minden szám sláger, amely úgy emlékeztet a múltra, hogy közben azért tudatja, melyik évet is írjuk mostanság.
- minek -
Music For Dreams/Neon Music 2007
**** és fél
Ízlésficam Egy remek filmmel és egy elfuserált filmcímmel kell kezdenünk. Tétova tinédzserek. Az Ízlésficamot jegyzõ alkotópáros, a rendezõ Terry Zwigoff és a képregényszerzõ Daniel Clowes elsõ közös munkája, a Ghost World került ezzel az eleve elrettentõ címmel a hazai tékák polcaira, majd onnan a mindent elnyelõ turkálók, a 999/ 599 forintos DVD-kupacok mélyére. Könnyen lehet, hogy ezzel a húzással az utóbbi évek egyik legszebb és legfanyarabb kamasztörténete veszejtõdött el a DVD-temetõben, ami azért is sajnálatos, mert hasonló jókat a második, méltóbb körülmények közt megjelentetett Clowes-Zwigoff együttmûködésrõl nehéz elmondani. Miután a Ghost Worldben leltárba vettük a kamaszkor összes kiábrándulását, rátérünk a következõ nagy átverés, az egyetemi élet színterére. A mûvészképzés különösen hálás céltábla, de vékony jég is: hálás, mert végre kigúnyolódhatjuk magunkat mindazokon, akik a névjegykártyájukra is azt nyomtatják, hogy ilyen-olyan mûvész, egyszersmind veszélyes terep, mert kevés szánalmasabb szerep létezik a selyemsálba burkolt mûvészkarikatúránál. Itt van csak igazán szükség a gúnynak és együttérzésnek arra a finom elegyére, amiben Clowes és Zwigoff is erõsnek mondható, máskülönben mehet az egész - egy újabb tanmese az ifjonti lelkek korrumpálódásáról - a fent említett kupac aljára. Milyen kár, hogy Zwigoffból a Tapló télapó szabad szemmel is jól látható bevételei óvatos duhajt faragtak: a rendezõ történetet mesél, rögtön kettõt is, ahelyett, hogy Clowes rajzait és szövegbuborékjait fordítgatná a film nyelvére.
- kg -
Fórum Home Entertainment
***
Grigorij Szokolov koncertjére 2006. március 1-jétõl vártunk, ekkor járt nálunk utoljára. Egy éve vágtuk tehát a centit, nem csoda, ha olyasféle hangulat kezdte övezni idei koncertjét, mely egyrészt kijár a világ legjelentõsebb élõ zongoramûvészének, másrészt teljesíthetetlen elvárásokat támaszt az elõadóval szemben: önmagát kellene felülmúlnia, miközben úgy tudjuk, hogy felette már nem áll senki. Szokolov korábban számos jelét adta annak, hogy nem evilági lény, s pusztán anatómiai szempontból rokonunk. Most végre kiderült, hogy õ is ember. Képes hibázni, gyarló módon téveszteni. Játéka így is behozhatatlannak tûnõ távolságra van a második hullámtól, de ahol a tökéletest szoktuk meg, ott a legapróbb megingás is felér egy detronizálással. A hófehér selymen méterekrõl látszik a bolha. Magam kettõt vettem észre, mindkettõt Schubert c-moll szonátájának elsõ tételében, s már-már elkönyveltem, hogy Szokolov önmagához képest nincs csúcsformában, ennek ellenére biztosnak látszik, hogy az évad koncertjét fogja adni. A második tételben kezdett elmúlni belõle az ember, a harmadikban már menüettre toporgott benne a démon, a negyedikben pedig oly édesen, borzongatóan, érzéki vággyal szorította magához a halált, ahogyan az csak Schubert líraian morbid fantáziájában létezik. A második félidõt Alekszandr Szkrjabin mûveinek szentelte, nem zavarta, hogy ez mifelénk nem szokás. A darabokat legszívesebben egyvégtében, megállás nélkül játszotta volna - némi idõbe került, míg a közönség ezt elfogadta. A komponálás idõrendje szerint felépített mûsor világos képet festett a szerzõ stílusának változásáról, nem tûnt igazán jelentõsnek, hogy e változással párhuzamosan a szerzõ elméje is megbomlott. A korai munkák közül az eredetit, az önmagáért helytállót választotta, a késeiek (1913-1915) szerzõjérõl pedig nemes egyszerûséggel kimutatta, hogy a kor nagy újítói (Debussy, Schönberg, Stravinsky) hozzá képest megalkuvó konformisták.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, március 10.
*****
Mosonyi Aliz Varázsfuvola-mese címû mûve természetesen Schikaneder sztorija; a Stúdió K elõadásának zenéjét Sáry Bánk szerezte, de mégiscsak bele van érezve Mozart muzsikája.
A Nemzeti Stúdiójában napsárga lepel borítja a játék terét - aztán, amikor felemelkedik, kékesfehér lesz. Alatta szõnyeggel borított lépcsõs dobogórendszer: ez a világ. Itt van Pamina függõágya Sarastro birodalmában, ide kerekezik be triciklijén Papageno, itt a tûz, a víz, a boldog vég.
Németh Ilona bábjait színészek mozgatják - és a bábok megint mûremekek, nemcsak figurájuk, karakterük is van. Tamino ábrándos és teszetosza herceg; nagy szükség van Pamina határozottságára a frigy nyélbeütéséhez. Sarastro nem fenséges világuralkodó - inkább tanító papjainak igyekvõ kisdiákja. Az Éjkirálynõ csupa lepel, csak az arca markáns, inkább szomorkás, semmint gonosz. Papageno tarkabarka bohóc, a peches fajtából, Papagena pedig trükkös kis kétarcú asszonyszemély. És ott van még a Pamina után epekedõ fõgonosz, Monostatos: csúnya manó, haja kóc, csíkos "kertésznadrágja" vásott kölyköt csinál belõle.
Fodor Tamás rendezése kiemeli a mese alappilléreit; miközben minden kis jelenet kerek egész, ritmusosan egymásra épülnek. Számtalan invenciózus és mulatságos ötlet gazdagítja a figurákat és a fordulatokat: a szegény fecsegõ Papageno szájára lakat kerül egy idõre, ezért Hannus Zoltán a foga közé pálcát szorítva szûri a szavakat; az is nagyon mulatságos, amikor Monostatos és Papageno halálra rémül egymástól, és egy madzagba kapaszkodva méregeti a másikat.
Horváth Zsuzsa Éjkirálynõt, Tamási Zoltán Sarastrót, Homonnai Katalin Paminát, Téglás Márton Taminót, Hannus Zoltán Papagenót, Nyakó Júlia Papagenát és Géczi Zoltán Monostatost játssza remekül. A nézõtéren jó gyereknek-felnõttnek lenni.
- ki -
Stúdió K, Nemzeti Színház, már-cius 11.
*****
Air: Pocket Symphony Levegõs-lebegõs az Air új lemeze. Aki a Talkie Walkie (2004) után mást várt, netán azt, hogy a francia duó végre az élvonalba katapultál és fényesen világít kicsit a lemaradóknak, nos, az csalódni fog. A Pocket Symphony ugyanis éppen annak a példája, hogy a rivaldafényben fürdõ elsõ vonal mögött is lehet élvezhetõ, intuitív zenét összehozni. Jean-Benoit Dunckel és Nicolas Godin duója ott érzi otthonosan magát, ahol a Röyksopp, a Wolfsheim és a Lamb is tanyázik. Ahol nem világot megváltani vagy toplistás helyezést akarnak a zenészek, hanem minden más elfoglaltság mellett csak kiadni egy takaros, vállalható albumot.
Airék tavaly az új lemez felvétele alatt melóztak egy keveset a Sofia Coppola rendezte Marie Antoinette-ben, összeszedték és egy mixlemezen kiadták az õket leginkább inspiráló dallamokat, és Dunckel az "álnéven" (Darkel) kiadott szólólemeze mellett még Charlotte Gainsbourg-éba is bedolgozott. A páros harmadik lemeze ezzel együtt sem lett összecsapott fércmû. Instrumentális alapokra épített, melankolikus easy listening korongnak hallatszik elsõre: olyan, mintha esti, ágyban fekvõs olvasáshoz volna ideális. Pedig ahhoz éppen nem megfelelõ: a melankóliába ringató, többnyire elektroalapok mögött ugyanis olyan finomságokra lehet felfigyelni, mint a Once Upon A Time alatt csilingelõ triangulum vagy a Space Maker ütemét megadó tradicionális japán hangszer, a kotó, melyek észrevétlenül lépre csalják és elvonják a figyelmet a könyvsorokról. S bár Godin és Dunckel is énekel a lemezen - valamilyen torzításon át -, rájuk egyáltalán nem emlékszünk. Ugyanúgy, ahogy az albumzáró Night Sight végéhez érve a két vendégre (Jarvis Cocker és Neil Hannon) és arra sem, hogy tényleg énekeltek-e a One Hell Of A Partyban és a Somewhere Between Waking And Sleepingben. Csak az a motoszkálás marad a fejben, hogy ez a végtelen nyugalom azért eltarthatott volna még egy ideig.
- szami -
Virgin/EMI, 2007
****
Szellemlovas Az elmúlt évek képregény-feldolgozásban kínosan gazdag periódusának egyik szerencsétlen (bár, ahonnan nézzük) végterméke a Szellemlovas - innen ugyanis már nehéz lesz az út lefelé. A beszélõ nevû Johnny Storm kedvenc chopperén száguldozik, maga a földreszállt üstökös. Kétségkívül elmebetegnek ható fellépése akár vicces kacsintás is lehetne Peter Fonda korabeli magaviseletére, ha ebben a nehezen minõsíthetõ történetben akadna legalább egy épkézláb fogódzó vagy ámulni való technikai trükk. Az összképet a darabos CGI átváltozások sem képesek feljavítani - hagyományosan maszkírozott arcok nincsenek is. Történik, hogy a nappali kaszkadõr szeretetbõl elveszti a lelkét, és az ilyenkor úgyszólván teljesen szokásos paktum értelmében az alvilág lángoló fejû éjjeli bosszúállójaként kénytelen aprítani a feszt szembejövõ ellent. A Szellemlovas projekt régóta dobozolva volt már, s az a hír járta, hogy valamiért (ah, mi is lehetett ez?) sehogy sem akaródzik bemutatni. Ám az aratás az alkotók szerint mára végre beérett, a Szellemlovas világszerte kasszasiker és iskolapélda lett. Már ami a kereskedelmi siker minõségi filmkészítéstõl mindgyakran oly messze idegen voltát illeti. Nicolas Cage állítása szerint gyerekkori álmát váltotta valóra a lángcsóvát húzó motorozós bõrbarom megjelenítésével, s az életét végigkísérõ ábrándképnek most nyilván jó családból hozott színészi fegyvertára összes hadra fogható eszközével próbált megfelelni - mindennek feltehetõen egy nagyobb szabású arcizomgörcs lett a vége. Hiába, az álmok veszélyes dolgok!
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
*
