A Vendelnek az a tragédiája, hogy nem ízlik neki többé a sör - még ebben a rekkenőben sem! -, a testi gyönyörök sem ízlenek, sőt kedve sincsen hozzájuk. Vendel ezenkívül meg van halva, illetve meg van ölve, de ez nem tragédia, hanem direkte mázli. Tudom, hogy az, de hogy miért, azt most nem tudom fölidézni.
Cserna-Szabó András darabját Zsámbékon láttam, de aki itt lemaradt róla, megnézheti bizonyára Debrecenben is, ugyanis a produkció példaszerű összeműködés eredménye, a fentieken kívül még a Művészeti Dolgozók Szakszervezete is részt vett benne. Kivált ajánlom a megtekintést a debreceni direkciónak, bármilyen összegbe fogadom ugyanis, hogy mindmáig nem olvasták a darabot.
A szerző fiatal magyar író; a novelláit - Fél négy és Fél hét volt a kötetek címe a Magvetőnél - többnyire kedvelni szoktam, bár akárcsak a jóból, belőlük is megárt a sok, egyik feledteti a másikát. Cserna-Szabó meglehetős
ötletrohamban szenved,
egyik ötlet a másik sarkára hág, ez pont novellaszerű formáció - a dráma más micsoda. A novella nemcsak a képtelenséget, a morbiditást, a durvaságot tűri jobban, mint, teszem azt, a színpad, hanem azzal az überelhetetlen erénnyel bír, hogy közel a vége, míg a dráma esetében ez távolról sincs így, nagyon is ellenkezőleg.
Ha e zsámbéki előadás után valaki azt mondja nekem, hogy mindössze két órát tartott a produkció, lehazugozom: négynek éreztem. Pedig volt közben szünet, jövés-menés, szúnyogok csapkodása.
A fiatal magyar író drámájának hőse fiatal magyar író, illetve az ő hőse, a Vendel. Aki persze nincsen, mármint önmagától, igaziból, csak az író képzeletének szüleménye, azaz az ő kénye-kedvére kénytelen tenni. Író és teremtménye - igazi epikus probléma, de nem baj, hogy Cserna-Szabót ez nem zavarja, amiként az sem, hogy - miként a Werthert - ezt is számtalanszor megírták már; mindkét nem zavarást mélyen helyeslem, a fiatal író rá se hederítsen semmire.
Nem hederít. Az egyik rakétagarázs (siló lenne ez is?) hosszúkás terében minimáldíszletben nyomatja szereplőivel; tényleg, mintha nyomná mindenki, erő van pakolva a figurákba, harsányság, sokság. Műgond sokkal kevesebb, drámai típusú műgond nyomelemekben. A fiatal írót megszemélyesítő fiatal írónak (Vranyecz Artúr) ez nem árt nagyon, hiszen szándékosan klisékből van összerakva, a fikció minduntalan összeúszik mindenféle referenciális ügyletekkel. Igazi írók igazi neve szép felsorolást ad ki (csak szegény Karafiáth Orsolya nyerte a Zsófia nevet a nagy sietségben), hogy irigykedés avagy ámulat mondatja őket az író hősével, már nem emlékszem, csak a hanghatásra, arra. Meg arra, hogy ez a fiatal író a legjobb a nőábrázolásban - ez a falra is föl van írva, és bőven volt idő olvasgatni -, de Cserna-Szabó szerint alighanem mégiscsak dilettáns, legalábbis ha az általa teremtett nőfigurákat nézzük, akkor biztosan. Némi bizonytalanság mutatkozik ezen a ponton a tekintetben, hogy Cserna-Szabó tudna-e jobb nőket is írni, csak ez az Író nem tud, avagy igazi alter egóra kellene gondolnunk.
Az egyik nő a feleség - feketébe öltöztetett, csökkentett üzemmódú "végzet asszonya" -, aki beleöli az Író teremtményét, Vendelt a fürdőkádba, mert az mindenféle nővel (még egy Jenővel is?) megcsalja, és ezért trippert kapott tőle. Vendel tehát meghal; utána ő is beleöli az Írót a kádba, de ennél a résznél valami hiba csúszott a befogadásomba, mert az író mégsem halt meg. A Kármen nevű feleség (Pallai Mara) utána gyors és kényelmetlen aktust bonyolít az Íróval, majd hegedűjével együtt távozik.
A másik nő a falusi kocsma bögyös pincérnője, Buci (Szoták Andrea); neki pechje van, mert mire úgy istenigazából kikezdene Vendellel, addigra az meg van halva, és lásd, mint fent: nem kell neki a szex.
Ruhadarabok és trágárságok röpködnek a levegőben - egy gatya és egy cipő parádésan fönnakad a plafon alatti vezetéken, ha direkt dobnák oda, tuti, hogy nem sikerülne -; ami ez utóbbiakat illeti, szerves részei ezek az író prózájának is, de mondva valahogy nyersebb és művibb az egész, leleplezi, hogy a fasz önmagáért mondatik ki, az egyéb káromkodásokkal egyetemben. És van itt több is, mint csúnya beszéd: igazi tapló modor, az van (bunkó, suttyó, kinek hogy tetszik vagy nem). Reflektálatlan tahóság. Unalmas.
Van még egy Ezredes is - ő, ha jól értettem, ufó, az ufók pedig csillogó mágneses kavicsok, kettő kell belőlük, hogy működjön a mágnes, és mikrofonba beszélnek.
Van azután egy síron túli rész is, pontosabban sírbeli: két jó karban lévő hulla iszogat-cigarettázgat a sírban, napernyő alatt, az egyik régi hulla, a másik a friss, a Vendel. A régi hulla - karosszérialakatos, a Forma-1 szerelmese - majdnem belehal a hírbe, hogy meghalt Senna, a nagy autóversenyző.
A kapitális marhaságnak - ami azonban nem bohózat, dehogy - van rendezője, Jámbor József, aki egyébként itt, Zsámbékon is több mai magyar opust vitt már színre. A főszerepet, Vendelt pedig Tóth József játssza, akin aztán igazán semmi nem múlik; dolgozik, mint a gép, nyomja és nyomatja, míg végre mind hazamehetünk.
Zsámbéki Színházi Bázis, július 21.
