A pár éve újra összeálló Sleep együttes Dopesmoker/Jerusalem című nagylemeze akkor sem lehetne kultikusabb, ha ezt valami külön erre szakosodott minisztérium intézné Washingtonban. Eleve két címe is van, megjelenésének körülményei kelet-európai szemmel is meglehetősen kaotikusak, a zene pedig aztán tényleg túlmegy minden határon (az ún. műfaji határok mellett egyébként valószínűleg az emberi befogadóképesség is ideértendő). A kábé egy darab, ám végeláthatatlanul hömpölygő gitárriffből összeálló, lebilincselő hangképeket tartalmazó album az öndefiníció szerint is tuskó és konzervatív műfajt, a stoner-rock/metált tolta a legvégsőkig, ahol a kortárs zenével, az ambienttel és a földtörténeti középidőben egymástól évmilliók alatt elszakadó kontinensek robajával találkozott. A feloszlás óta a gitáros-énekes Matt Pike a High On Fire élén új Lemmyként kelt nem kevésbé prehisztorikus asszociációkat, míg az Om néven működő Cisneros-Hakius-ritmusszekció figyelmét a riffgyártás helyett a keveset, de jelentőségteljesen változó repetitív struktúrák kötötték le a továbbiakban.
Hakius négy éve, három nagyon izgalmas nagylemez után szállt ki a basszusgitáros mellől, aki már nem is nagyon ragaszkodik szigorúan a duóformátumhoz. Az Om legutóbbi nagylemezén is szerepeltek vendéghangszerek, Cisneros pedig ezúttal egy közel-keleti dallamokban bővelkedő ószövetségi psy-new-age-stoner meditációs szimfóniát vizionált tablával, csellóval, hegedűvel és furulyával. Emiatt a sajátos alakzatokat felvevő, az üres terekkel (hangzásbeli és strukturális) rendre izgalmasan játszó mindenkori ritmusszekció sajnos kevésbé érvényesül, a harsány egzotikum nem nagyon tesz hozzá az Om zenéjéhez, csupán egyértelmű kapaszkodókat, hangulatokat kínál, atmoszférateremtő ereje pedig színes ismeretterjesztő műsorok hatásmechanizmusát idézi. Cisneros spirituális utazásra indult, és beiratkozott egy hastánctanfolyamra – kár.
Drag City, 2012; az Om szeptember 18-án lép fel a budapesti Dürer kertben
