A zeneszerzés magányos szakma, hosszú órák, napok, hetek az íróasztal, számítógép, avagy zongora mögött – kinek-kinek ízlése és szokása szerint. A zenetörténet azonban az egyszerű, zeneszerzői életet élő zeneszerzők mellett ismer olyan notórius alakokat is, akiknek nemhogy eszük ágában nem volt elhagyni kies otthonuk magányát, de ezt művészi szintre fejlesztették.
Operáit hallgatva nem gondolnánk, hogy a zenetörténet leghíresebb lustája Gioachino Rossini volt. Amíg A sevillai borbély Figarója itt-ott sürgölődött, A tolvaj szarka repdesett, Hamupipőke sepregetett, Tell Vilmos vágtázott, és a többi, és a többi, addig gazdájuk, ha egy mód volt rá, az ágyban fekve vetette papírra újabb és újabb zenei leleményeit. Az 1792-es születésű itáliai zeneszerző a mintegy 40 operáját húsz év alatt írta meg, 37 évesen pedig egyszerűen visszavonult – hogy pontosan miért, arra máig nincs magyarázat. Jóval megelőzve a mai trendeket – de folytatva a barokk zeneszerzői hagyományt –, több kompozíciója az újrahasznosítás (lásd még: recycling) jegyében fogant, egy-egy részletet egyszerűen átemelt egy másik alkotásába, mely szokásrend ugyan a kor sajátja volt, de mégsem olyan mértékben, mint ahogy Rossini tette. Így lehetséges az, hogy az 1813-ban komponált, mára gyakorlatilag elfeledett operájának, az Aurelianus Palmürában nyitányát először az 1815-ös Angliai Erzsébet című operában hallhatjuk újra, majd később az 1816-os A sevillai borbély nyitányává avanzsált. Számtalan más operája mellett 1813-ban komponálta Bruschino úr című vígoperáját, melynek alkotófolyamatához Rossini életének talán leghíresebb anekdotája fűződik: az akkor 21 éves zeneszerző ugyanis már az idő tájt is a fentebb említett módon, legszívesebben ágyában fekve komponált, amikor pedig egy-egy kottalap a földre hullott, inkább teleírt egy újat, mint hogy lehajoljon érte. A komponista akkor sem jött zavarba, amikor egy hirtelen jött esemény kapcsán új műre volt szükség. Az 1826-os görög függetlenségi törekvéseket támogató francia közönség számára előkotorta egy régebbi opuszát, majd egy új librettóval ellátva, Korinthosz ostroma címmel adta át a párizsi operaháznak.
Másik hősünk is tökélyre fejlesztette a home office-t, olyannyira, hogy az önkéntes karanténnal is jellemezhetnénk életét. Ő nem más, mint a zeneirodalom legfurcsább csodabogara, Erik „Gymnopédie” Satie. Noha az impresszionisták előfutárának tekintett zeneszerzőt a nagyközönség gyakorlatilag erről a rövidke zongoradarabjáról ismeri, sokkal több lapult az autodidakta komponista tarsolyában (hogy mást ne mondjak: további két Gymnopédia…). Zeneszerzői tevékenysége mellett gyakorlatilag egész életét performanszként élte, és annak is nagy részét lakása magányában (vagy abszintot szürcsölgetve a montmartre-i kávéházakban). Önéletrajzi írásaiból kiderül, hogy – önkéntes és nem önkéntes karantenisták számára is megszívlelendően – szigorú napirendet tartott: 7:18-kor kelt, 12:11-kor ebédelt (12:14-kor pedig sebtében be is fejezte), 19:16-kor fogyasztotta el vacsoráját, majd 22:37-kor tért nyugovóra. A napi rutinjában érdekes módon nem szerepelt a komponálás… Ha ez a drákói szigor nem volna elég, kizárólag fehér színű ételeket evett, és alapított egy vallást, melynek ő maga volt a szellemi vezetője – és egyben egyetlen tagja is. „A polgárpukkasztó polgár”, talán így jellemezhető a legjobban Erik Satie élete és műve, azé az emberé, aki ugyanazt a drága öltözetet hordta egész héten (hetet gyártatott belőle, hogy minden napra jusson), és mindig hordott magával egy kalapácsot… biztos, ami biztos alapon, ugyanakkor a kor összes avantgárd irányzatának ütőerén rajta tartotta a kezét.
S hogy milyen is volt az a bizonyos, Rue Cortot 6. alatt álló montmartre-i lakás, melyről legendák keringtek, látni azonban senki se látta? Ezt a titkot Satie 1925-ben bekövetkezett haláláig senki nem tudta, ugyanis látogatóinak 27 éven át (ugyan, mit számít ehhez képest két hónap) nem engedte átlépni a küszöböt. Amikor azonban kitárult a kapu, világossá vált, mi szolgáltathatta az inspirációt Satie furcsa alkotásaihoz. A zeneszerző otthonában egy több mint 100 darabból álló esernyőgyűjteményt (figyelem, nem vécépapír-gurigákat!), két egymásra helyezett zongorát, 12 kordbársony öltözetet és újságpapírhalmokat találtak. És mindezt kilenc négyzetméteren!
Nem szabad azonban mindent készpénznek venni, amit Satie emlékirataiban találunk, erre mutat rá ez a kedves anekdota is, amelyből pedig az is kiderül, hogy a furcsa remete nem egyedül élte mindennapjait: „Egy nap – mesélte Satie – egy vízzel teli serpenyőt tettem a gázra. Már éppen forrni készült, amikor elhívtak. Amikor húsz perccel később visszatértem, üres volt a serpenyő. Mivel az ajtót bezártam magam után, az ablak csukva volt, a lakásban senki, a macskát kivéve. Így tehát nyilvánvaló, hogy ő itta meg a vizet.”
