Lemez

Nem vacak

Orbital: Wonky

Zene

A poptörténet eddig már sokszorosan bebizonyította, hogy a fiatalként úttörő jellegű zenekarok felett is előbb vagy utóbb eljár az idő - ez történt a Hartnoll testvérekkel, más néven az Orbitallal is. A kilencvenes években a Chemical Brothers és a Prodigy mellett ők számítottak a legnagyobb elektronikai újítóknak, olyan emlékezetes ambient techno albumaiknak köszönhetően, mint a Snivilisation vagy az In Sides. Az évezredfordulóra aztán megtört a lendület, és a két tesó útjai különváltak a 2004-es Blue Albumot követően, de pár év elteltével kiderült, hogy nemcsak a családi ünnepségeken, hanem a színpadon meg a turnébuszban is újra élvezik egymás társaságát. A Balaton Soundot is érintő 2009-es visszatérést követően azért el kellett telnie két és fél évnek, amíg bemerészkedtek a stúdióba, és most itt van a comeback-album, ami direkt önszívatós címet kapott (wonky = rozoga, vacak; bár egy viszonylag új tánczenei hangzást is így hívnak).


 

És hogy milyen az Orbital nyolcadik lemeze? A kilencvenes évekbeli klasszikusokhoz azért nem hasonlítható, de lényegesen jobb azoknál, amiket az első fázisuk vége felé tákoltak össze. A One Big Moment egy kellemesen belassult, igazi alaphangmegadó intro, a Straight Sun kimeríti az intellektuális táncsláger fogalmát (ha van ilyen egyáltalán), a Never és a Stringy Acid egyaránt a 80-as évek előtt tiszteleg, a Zola Jesust szerepeltető New France kellőképp bombasztikus, a Distractionsnek meg jót tesz az enyhén rockos aláfestés. A hangulatot egyedül a címadó dal és a Satan című régi slágerüket megidéző - és a dubstep felé is nyitó - Beelzedub húzza le.

A lemezt záró Where Is It Goingra csakis az lehet a válasz, hogy ez egy helyes irány, soha rosszabb visszatérő albumot - ráadásul ha megnézzük, hogy alkotó zenekarként a fentebb említett pályatársakhoz képest hol tart az Orbital, akkor egyértelmű lesz, hogy a Wonky egyúttal sokkal jobb a Furthernél vagy az Invaders Must Die-nál.

ACP/Neon Music, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.