Lemez

Nem vacak

Orbital: Wonky

Zene

A poptörténet eddig már sokszorosan bebizonyította, hogy a fiatalként úttörő jellegű zenekarok felett is előbb vagy utóbb eljár az idő - ez történt a Hartnoll testvérekkel, más néven az Orbitallal is. A kilencvenes években a Chemical Brothers és a Prodigy mellett ők számítottak a legnagyobb elektronikai újítóknak, olyan emlékezetes ambient techno albumaiknak köszönhetően, mint a Snivilisation vagy az In Sides. Az évezredfordulóra aztán megtört a lendület, és a két tesó útjai különváltak a 2004-es Blue Albumot követően, de pár év elteltével kiderült, hogy nemcsak a családi ünnepségeken, hanem a színpadon meg a turnébuszban is újra élvezik egymás társaságát. A Balaton Soundot is érintő 2009-es visszatérést követően azért el kellett telnie két és fél évnek, amíg bemerészkedtek a stúdióba, és most itt van a comeback-album, ami direkt önszívatós címet kapott (wonky = rozoga, vacak; bár egy viszonylag új tánczenei hangzást is így hívnak).


 

És hogy milyen az Orbital nyolcadik lemeze? A kilencvenes évekbeli klasszikusokhoz azért nem hasonlítható, de lényegesen jobb azoknál, amiket az első fázisuk vége felé tákoltak össze. A One Big Moment egy kellemesen belassult, igazi alaphangmegadó intro, a Straight Sun kimeríti az intellektuális táncsláger fogalmát (ha van ilyen egyáltalán), a Never és a Stringy Acid egyaránt a 80-as évek előtt tiszteleg, a Zola Jesust szerepeltető New France kellőképp bombasztikus, a Distractionsnek meg jót tesz az enyhén rockos aláfestés. A hangulatot egyedül a címadó dal és a Satan című régi slágerüket megidéző - és a dubstep felé is nyitó - Beelzedub húzza le.

A lemezt záró Where Is It Goingra csakis az lehet a válasz, hogy ez egy helyes irány, soha rosszabb visszatérő albumot - ráadásul ha megnézzük, hogy alkotó zenekarként a fentebb említett pályatársakhoz képest hol tart az Orbital, akkor egyértelmű lesz, hogy a Wonky egyúttal sokkal jobb a Furthernél vagy az Invaders Must Die-nál.

ACP/Neon Music, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.