A poptörténet eddig már sokszorosan bebizonyította, hogy a fiatalként úttörő jellegű zenekarok felett is előbb vagy utóbb eljár az idő - ez történt a Hartnoll testvérekkel, más néven az Orbitallal is. A kilencvenes években a Chemical Brothers és a Prodigy mellett ők számítottak a legnagyobb elektronikai újítóknak, olyan emlékezetes ambient techno albumaiknak köszönhetően, mint a Snivilisation vagy az In Sides. Az évezredfordulóra aztán megtört a lendület, és a két tesó útjai különváltak a 2004-es Blue Albumot követően, de pár év elteltével kiderült, hogy nemcsak a családi ünnepségeken, hanem a színpadon meg a turnébuszban is újra élvezik egymás társaságát. A Balaton Soundot is érintő 2009-es visszatérést követően azért el kellett telnie két és fél évnek, amíg bemerészkedtek a stúdióba, és most itt van a comeback-album, ami direkt önszívatós címet kapott (wonky = rozoga, vacak; bár egy viszonylag új tánczenei hangzást is így hívnak).
És hogy milyen az Orbital nyolcadik lemeze? A kilencvenes évekbeli klasszikusokhoz azért nem hasonlítható, de lényegesen jobb azoknál, amiket az első fázisuk vége felé tákoltak össze. A One Big Moment egy kellemesen belassult, igazi alaphangmegadó intro, a Straight Sun kimeríti az intellektuális táncsláger fogalmát (ha van ilyen egyáltalán), a Never és a Stringy Acid egyaránt a 80-as évek előtt tiszteleg, a Zola Jesust szerepeltető New France kellőképp bombasztikus, a Distractionsnek meg jót tesz az enyhén rockos aláfestés. A hangulatot egyedül a címadó dal és a Satan című régi slágerüket megidéző - és a dubstep felé is nyitó - Beelzedub húzza le.
A lemezt záró Where Is It Goingra csakis az lehet a válasz, hogy ez egy helyes irány, soha rosszabb visszatérő albumot - ráadásul ha megnézzük, hogy alkotó zenekarként a fentebb említett pályatársakhoz képest hol tart az Orbital, akkor egyértelmű lesz, hogy a Wonky egyúttal sokkal jobb a Furthernél vagy az Invaders Must Die-nál.
ACP/Neon Music, 2012
