HANGADÓ

Öröklés vagy környezet?

A zenészdinasztiákról

Zene

Mitől függ, hogy a tehetséges zenészek gyermekei is zenészek lesznek-e? Megnéztünk néhány híres zenészcsaládot.

A legjobb mindjárt az elején tisztázni, hogy dinasztiáról szólván miről beszélünk. Ehhez a Wikipedia meghatározását követjük. A görög eredetű szó minden összetevőjének és jelentésének szerepe van a zenészdinasztiák esetében is. Tehát: „görög szócsalád: dünasztész (’fejedelem, uralkodó’), dünasztikosz (’korlátlan hatalmú’), dünamai (’erős, képes rá, bírja’).” Noha ma leginkább a rokonsághoz, családhoz tartozó és hasonló képességekkel rendelkező muzsikusokat jelöljük dinasztiaként, de valóban lehetnek saját területükön „uralkodók”, akik azért csak ritka esetben „korlátlan hatalmúak”, de kétségtelenül „erősek és képesek valamire”. A zene vonatkozásában érdemes szűkíteni a fogalmat, vagyis nem lesz szó például hangszerkészítő, impresszárió- vagy éppen mecénásdinasztiákról, bár persze ilyenek is vannak, csak hangszerjátékosokról, énekesekről, karmesterekről, valamint komponistákról.

Míg a dinasztia eredetileg többnemzedéknyi, azonos családból származó uralkodót jelentett, a zene esetében a többgenerációs tehetség – a cigányzene kivételével – viszonylag ritka. Elvileg tehát a tehetséges és híres zenész testvéreket/unokatestvéreket diszkvalifikálnunk kellene, de nem tesszük, mert érdekesek, hiszen azonos házból származnak ugyan, de különböző személyiségek. A személyiségről, mint a hozott és szerzett tulajdonságok komplex együtteséről szólva az összes erről szóló elmélet, könyv, értekezés, cikk ellenére sem dönthető el meggyőző pontossággal, hogy azt mennyiben a genetika határozza meg, illetve mennyiben alakítják a körülmények. Egyesek szerint olyan nincs, hogy „elveszett zseni” – bár persze, ha „elveszett”, akkor nem tudjuk bizonyítani, hogy zseni volt –, de az vitathatatlan, hogy a jó körülmények a közepes tehetséget is kibontakoztathatják. A támogató környezet hatása magyarázhatja, hogy a régebbi időkben, amikor még természetes volt a házi muzsika és az otthoni hangszer, az ilyen irányú tehetségnek jobb esélyei voltak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.