Lemez

Paul Weller: On Sunset

Zene

A sokak által csak modfatherként emlegetett Weller körülbelül annyira ismert Amerikában, mint Magyarországon. Vagyis nem tartozik a hírességek közé, pedig a Brit-szigeteken valóságos intézménynek számít. Éppen ezért meglepő, hogy az idén 62 éves, amúgy rendkívül fiatalos megjelenésű énekes-dalszerző egy kicsit az USA-hoz fordult ihletért a legújabb szólólemezén, amely már a 15. a sorban. Weller a közelmúltban meglátogatta Los Angelesben élő legidősebb fiát, ennek hatására lett az új album címe a Sunset Boulevard-ra utaló On Sunset. A korábbi lemezein jóval lendületesebb modpapa már a tavalyelőtti True Meaningsre is igencsak belassult dalokat szállított, és ugyanez a helyzet a most is. Egy kicsit mintha elhagyta volna a dalszerzői ihlet, de szerencsére ezt kompenzálja a nagyszerű hangszereléssel. Ettől függetlenül a hét és fél perces nyitódal, a Mirror Ball túlságosan hosszú, és a különböző részei nem állnak össze koherens egésszé. Szép lassan csordogálnak az inkább lassú, mint középtempós dalok: a Baptiste a hitről, az Old Father Tyme az idő múlásáról, a Village pedig Weller saját elégedettségéről szól. És aztán mielőtt elmerülnénk a középszerűségben, a száraz hangú dalnok az ötödik track környékén megrázza magát. A More hiába jó hosszú, de mégsem unalmas; a címadó dalban keveredik a My Sweet Lord akusztikus riffje a 70-es évekbeli krimisound­trackek hangulatával; a hegedűszólót is villantó Equanimity színtiszta Maxwell’s Silver Hammer; a Walkin’ Paul McCartney szólócuccaihoz nyúl ihletért; az enyhén polizitáló és zseniálisan hangszerelt záródal, a Rockets pedig az emelt fővel való búcsúzás klasszikus esete. Weller ismét egy jól sikerült albumot tett le az asztalra, és elérte vele azt, ami korábban csak a Lennon–McCartney-párosnak sikerült: öt különböző évtizedben is első helyezést ért el a brit albumlistán.

Polydor/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.