Alighanem ez a zenetörténelem első olyan albuma, amelynek a Vaterán volt a premierje. Nem vicc: tényleg feladtak egy apróhirdetést „ingyen elvihető” kategóriában, benne a számok linkjeivel. Ez nagyjából jelzi a produkció komolyságát, de a Rühös Foxira általában is igaz, hogy minden téren szétfeszíti a hagyományos zenekari kereteket. A Baksa-Soós Attila, Horváth Kristóf (Esti Kornél), Köles Vazul (VHK) és Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven) alkotta csapat magasról tesz minden elvárásra. Van bennük egy jó adag polgárpukkasztás is – lásd a névválasztást, vagy a néhol bántóan trágár, máshol dadaista egyszerűségű szövegeket –, de a fő céljuk valószínűleg nem több annál, hogy jól szórakozzanak.
Ebben a kontextusban célszerű vizsgálni a most megjelent albumot is: a dalok a popzene mátrixában nehezen értelmezhetők, a HS7 rajongóinak nagy részét minden bizonnyal ki lehetne kergetni a világból velük. A Sajnos nem az egyetlen szám, amely úgy-ahogy hasonlít Szűcs korábbi zenekarának stílusára, a többit hallgatva egészen szürreális, hogy ugyanaz a csávó énekel, aki amúgy tonnányi rádióbarát slágert jegyez. A kulcs az, hogy poénként fogjuk fel. A Vazul által előadott Hétig például olyan bámulatosan hamis (nyilván szándékosan), hogy nem lehet nem röhögni rajta, főleg a lírai gitárkísérettel együtt.
Mindemellett a dolog a performance-ba hajló koncerteken üt igazán, ez tipikusan nem az a zene, amit otthon magamtól beraknék a lejátszóba. A lenti értékelés is ennek szól, de aki teheti, nézze meg őket inkább élőben, garantáltan intenzív élmény.
Szerzői kiadás, 2020
