Lemez

Pazar játék a gimiben

Thelonious Monk: Palo Alto

Zene

A jazz be-bop fordulatának egyik stratégája, Thelonious Monk többször nézett szembe pokoli nehézségekkel és mentális problémákkal.

Nem volt könnyű ember, de sokszor meg is találták: jellemző például, hogy korábbi kiadója, a Columbia a jazz számára válságos 1968-as évben, amikor a zongorista-szerző betegsége miatt meghiúsult a tervezett stúdiófelvétel, az emiatt keletkezett költségszámlát vele fizettette meg. Monk kompozíciói évtizedek óta elképesztően népszerűek, a legtöbbet játszott standardek közé tartoznak, iskolákban és jazzklubokban nap mint nap hallani az Epistrophy, a Blue Monk, a Well You Needn’t, a Ruby, My Dear, a Don’t Blame Me című számokat. Most ezt az ötöt meg egy ráadást kapjuk kézhez autentikus, szerzői előadásban: vágás nélküli, kiadatlan koncertfelvétel került elő és jelent meg először. A Palo Altó-i fehér középiskola egyik diákja ’68 őszén gondolt egy nagyot, és egy jótékonysági koncertre elhívta a közeli San Franciscóban fellépő Monk-kvartettet annak talán leginkább alapvetőnek tekintett inkarnációjában (Charlie Rouse szaxofon; Larry Gales bőgő; Ben Riley dob). Nem mellesleg ezzel a húzással a város feketék lakta és roppant ellenséges részének fiataljait is átcsábította a frontvonal túloldalára, egy kivételesen békés együttlétre. Az iskola gondnoka vette fel a koncertet, teljesen elfogadható minőségben.

Monk idioszinkratikus stílusából kiindulva az utókor már nem gondol úgy rá, mint önzetlen zenekarvezetőre, de ez a kvartett nem fejnehéz. A Slam Stewartra emlékeztető hümmögéssel kísért, két és fél percben is szórakoztató bőgőszóló, meg Riley bombabiztos dobolása, amelyben a monki aszimmetriákat átveszi, de nem viszi túlzásba, és főleg az ekkor még feltételezhetően valamennyire meglévő harmónia az „alulértékelt” szaxofonos és a zongorista között mind erről tanúskodnak. Monk pazarul játszik, összeszedett. Egyedül mutatja be a Well You Needn’t-et, ingabasszussal, nagy­ívű és következetes szerkezettel cáfolva azokat, akik úgy vélték, a fragmentáltság nála kényszer és nem végiggondolt esztétikai döntés eredménye.

Impulse!/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.