Nem volt könnyű ember, de sokszor meg is találták: jellemző például, hogy korábbi kiadója, a Columbia a jazz számára válságos 1968-as évben, amikor a zongorista-szerző betegsége miatt meghiúsult a tervezett stúdiófelvétel, az emiatt keletkezett költségszámlát vele fizettette meg. Monk kompozíciói évtizedek óta elképesztően népszerűek, a legtöbbet játszott standardek közé tartoznak, iskolákban és jazzklubokban nap mint nap hallani az Epistrophy, a Blue Monk, a Well You Needn’t, a Ruby, My Dear, a Don’t Blame Me című számokat. Most ezt az ötöt meg egy ráadást kapjuk kézhez autentikus, szerzői előadásban: vágás nélküli, kiadatlan koncertfelvétel került elő és jelent meg először. A Palo Altó-i fehér középiskola egyik diákja ’68 őszén gondolt egy nagyot, és egy jótékonysági koncertre elhívta a közeli San Franciscóban fellépő Monk-kvartettet annak talán leginkább alapvetőnek tekintett inkarnációjában (Charlie Rouse szaxofon; Larry Gales bőgő; Ben Riley dob). Nem mellesleg ezzel a húzással a város feketék lakta és roppant ellenséges részének fiataljait is átcsábította a frontvonal túloldalára, egy kivételesen békés együttlétre. Az iskola gondnoka vette fel a koncertet, teljesen elfogadható minőségben.
Monk idioszinkratikus stílusából kiindulva az utókor már nem gondol úgy rá, mint önzetlen zenekarvezetőre, de ez a kvartett nem fejnehéz. A Slam Stewartra emlékeztető hümmögéssel kísért, két és fél percben is szórakoztató bőgőszóló, meg Riley bombabiztos dobolása, amelyben a monki aszimmetriákat átveszi, de nem viszi túlzásba, és főleg az ekkor még feltételezhetően valamennyire meglévő harmónia az „alulértékelt” szaxofonos és a zongorista között mind erről tanúskodnak. Monk pazarul játszik, összeszedett. Egyedül mutatja be a Well You Needn’t-et, ingabasszussal, nagyívű és következetes szerkezettel cáfolva azokat, akik úgy vélték, a fragmentáltság nála kényszer és nem végiggondolt esztétikai döntés eredménye.
Impulse!/Universal, 2020
