A nagy károkkal járó tűzvészek keletkezése alapján okkal állítható, hogy nem tanulunk a saját hibáinkból. 2008. június 1-jén, a Universal Studios Hollywood komplexuma mögött elterülő vegyes rendeltetésű ipari telephely egyik épülete a bitumenes tetőszigetelés gondatlan javítgatása nyomán kapott lángra. A hármas fokozatú tűzvészben 1,2 hektárnyi terület égett le – beleértve a King Kong élményparkot –, és elpusztult 40–50 ezer digitalizált tévéadás és filmkópia. Ám ha elképedtek ezen a meghökkentően tág becslési határon, elárulhatjuk, hogy nem ez a legnagyobb meglepetés a történetben.
A szalagok
Jody Rosen, a The New York Times újságírója tavaly nyáron hosszas nyomozómunka után publikált először arról, hogy a veszteség jóval nagyobb lehetett annál, mint amit a Universalnál elsőre elismertek. Állítása szerint a Universal MG (UMG) lemezkiadó-óriás egyik, gyakorlatilag archívumként szolgáló raktárában (a 6197-es épületben) ugyanis legalább 118 ezer, de akár 175 ezer album és más zenei kiadvány analóg vagy digitális mesterszalagja, illetve a lemezvágáshoz használt mesterlemezek, acetátkorongok és egyéb felbecsülhetetlen értékű anyagok veszhettek oda a tűzben; Randy Aronson, a részleg egykori vezetője szerint félmillió dalcímmel bíró gyűjteményt érintett a katasztrófa. Komplett kiadói katalógusok válhattak a lángok martalékává, teljes életművek eredeti, szalagra rögzített verziói. A lista, amely a cikk nyomán terjedni kezdett, idővel bővített formában, amilyen lenyűgöző, annyira elszomorító. John Coltrane-től Buddy Hollyig, a Sonic Youth-tól a Nirvanáig számtalan előadó hagyatéka, vagy legalábbis annak bizonytalan hányada veszhetett oda. A kár kiterjedtségének megértéséhez tudni kell, hogy a minden tekintetben piacvezető UMG az elmúlt évtizedek során egészen szédítő ütemben terjeszkedett. Ők a Decca-archívum jogtulajdonosai (igazából ennek amerikai ága olvadt össze az MCA-vel még 1960-ban, ez volt a későbbi UMG genezise), övék az Impulse! nevű legendás jazzkiadó, de a Chess főleg bluesra épülő katalógusa is, többek között Howlin’ Wolf, Muddy Waters és Chuck Berry felvételeivel. Az idők során ugyancsak ebbe a konglomerátumba olvadt be az A&M, az Interscope, az EMI, a Polygram, az ABC, a Geffen, a főleg hip hopban erős Def Jam, és megannyi más kiadó is. A New York Times és a nyomában számos más médium sugallata szerint a kisgömböcként gyarapodó lemezcég a bekebelezett kiadók féltett kincseinek többségét egyetlen helyen halmozta fel, amivel nem csupán pótolhatatlan értékű, korszakalkotó zenékből, de gyúlékony anyagokból is létrehozta a kritikus tömeget.
Jody Rosen arra jutott, hogy szinte lehetetlen ellenőrizni, mely mesterszalagok vesztek oda a tűzben, illetve melyek úszták meg, mivel a birtokába került dokumentumok alapján még az sem biztos, hogy az eredeti lemezfelvételekről volt-e szó, vagy az annak idején készült stúdiósessionök rögzített formájáról. Mindenesetre belső dokumentumokra hivatkozva azt állítja, hogy 700 előadó felvételei éghettek el.
Döntött a bíróság
A UMG-nél kezdettől fogva vitatták a cikkekben foglaltakat, számos pontatlan állításról, valamint a baleset természetét és az archivált felvételeket érintő alapvető félreértésről beszéltek, ám bizonyos „kötöttségek” miatt nem voltak képesek tisztázni a részleteket. A cég archívumának munkatársa, Patrick Kraus egy tavaly nyáron a Billboardnak adott interjúban elmondta, hogy az Impulse! és a Chess számos felvétele megúszta a tűzvészt (például John Coltrane kései lemezeinek szalagjai), bár ezekről Rosen is azt írta, hogy éppen újrakiadás előtt álltak, ezért nem voltak a raktárban. De idővel kiszivárogtak azok a céges belső levelezések, amelyekben például a kiadó főnöke, Lucian Grange is elismerte, hogy súlyos veszteség érte az archívumot, és azt teljességgel elfogadhatatlannak tartotta, hogy a kiadó művészei még évekkel a tűzvész után sem ismerik a részleteket, egyúttal ígéretet tett a helyzet tisztázására. Nyilvánosságra került az is, hogy Kraus végre tervbe vette a veszteségek felmérését. Ennek első lépéseként 5 művész 22 egyedi eredeti felvételének elvesztését ismerték be, azzal a kiegészítéssel, hogy mindegyikről készült másolat. Ezt követően mintegy 200 kétségbeesett előadó fordult hozzájuk, s közülük az elsőként megvizsgált 30 esetében, az átnézett 30 ezerből 349 audiofelvétel hiányzott, azaz alighanem elégett. Mindenesetre a kiadó jogászai is megerősítették, hogy a felvételek megsemmisülése miatt egyetlen zenész sem számíthat kártérítésre. Februárban a UMG bíróságra benyújtott iratai szerint is 19 művész mesterszalagjai semmisültek meg vagy rongálódtak meg súlyosan, ekkor már konkrét nevek is elhangzottak, így például Elton John, a Nirvana, az R.E.M., a Slayer, a Sonic Youth, Beck, Sheryl Crow, Suzanne Vega, Bryan Adams vagy a White Zombie is érintett. Ezek után nem csoda, hogy tavaly több előadó is beperelte a kiadót azért, mert nem kaptak tájékoztatást az őket ért kárról, de szerintük a kiadó szerződést szegett azzal is, hogy nem gondoskodott felvételeik kellő védelméről. A kiadó egyenként próbálta lebeszélni őket azzal, hogy felvételeiket nem is érte kár, de például az egyik felperes, a Soundgarden esetében arra hivatkoztak, hogy már 2015-ben (7 évvel a katasztrófa után!) értesítették őket az elszenvedett kárról, egyben elismerték, hogy a Badmotorfinger album mesterszalagjai is megsemmisültek. De a UMG amúgy nyeregben érezheti magát: Tom Petty (a perben is magára maradt) özvegyének keresetét áprilisban utasította el John Kronstadt bíró.
Ismeretlen veszteségek
Nem az a szándékunk, hogy kritikai vizsgálat alá vegyük a monopolkapitalista zeneipar működését, bár nyilván az is megérne egy misét. Most inkább arról van szó, hogyan bánhat a birtokába került kulturális kincsekkel egy hiperprofi mamutcég olyan slendriánul, mintha egy nemtörődöm munkások által üzemeltetett néhai szocialista iparvállalatról lenne szó (még ha a hírek szerint a tűzvész után már gondosabban őriztetik is a zenéiket). Ugyanakkor figyelemre méltó a UMG kommunikációs és jogi offenzívája, mert 12 évvel a katasztrófa után sem tudjuk, mi égett el, mivel a lemezcég körömszakadtáig tagad minden veszteséget.
Ha eltűnik egy album eredeti, többsávos, szalagon megőrzött felvétele, akkor számos szempontból érheti veszteség az utókort. Megszűnik a lehetősége annak, hogy teljes egészében, csonkítatlanul visszahallgathassuk az eredeti stúdiókörülmények között rögzített felvételt, amelynek többnyire csupán egy része és annak is egy bizonyos verzióját (keverése) teszik a különböző formátumon kiadott albumokra. Nem véletlenül kerülnek a későbbi kiadásokra olyan zenei csemegék is, mint például a számok addig nem publikált stúdió- vagy akár élő verziói. Vigaszul szolgálhat, hogy a szalagokról készülhetett másolat, akár hasonló (többsávos, szalagos) formátumra is, és készíthettek róluk jó minőségű digitális kópiát is – ami a puristák szerint nem veheti fel a versenyt az eredeti analóg, szalagos felvétellel –, de mi van akkor, ha ez sincs meg, ha számos nem publikált felvétel úgy veszett el? Ha sem analóg, akár többsávos szalagra rögzített, sem jó minőségű digitális másolat nem maradt utána? Sokan erre gyanakodnak, és egyelőre kevés a remény arra, hogy megszülessenek a válaszok az ügy kapcsán nyitva maradt kérdésekre.
