A közelmúltban egy új csembalista csillag, Mahan Esfahani Goldberg-variációk-felvételét jellemezve írtam arról, hogy a historikus előadópraxis széles körű elterjedése ellenére a barokk billentyűs műveket – elsősorban Bachot – a nagyközönség még mindig szívesebben hallgatja modern zongorán, mint a történeti billentyűs hangszereken. Most itt egy új, kézzelfogható példa arra, hogy miért. Nemrég jelent meg a nagy amerikai zongoraművész, az idén áprilisban hetvenéves Murray Perahia kétlemezes Bach-albuma. A hat mű felvétele, amely 2013 júliusában, Berlinben készült, maga a ritkán megtapasztalható, valószínűtlen tökéletesség. Mérnökien tiszta szólamrajz, szellősen áttekinthető hangzás, a dallamok tagolását nagyszerűen szolgáló, plasztikus billentés, könnyed hangsúlyok, hajlékony ritmus, az egymást kontrasztosan követő tánctételek karaktervilágának hallatlanul változatos, szinte kimeríthetetlen spektrumú felfedezése. Hát igen, ha valaki így játssza, akkor mindig modern zongorán szeretnénk hallgatni Bachot.
Perahia – akiről persze rég tudjuk, hogy a legnagyobb Bach-játékosok egyike – zavarba ejtően bölcs, letisztult értelmezéseket sorakoztat fel. Minden a legnagyobb kiforrottság, a legnagyobb igényességgel lepárolt élettapasztalat jegyében fogant. Az ilyen művészi alaphelyzetnek egy nagy veszélye van: a „szent véglegesség”, az „abszolút tökéletesség” keresése közben, míg az előadó mindenütt és mindenben a legjobb, a legigazabb gesztusokat kutatja s minden mást elvet, megtörténhet, hogy a gyarlóságokkal együtt a hús-vér élet, a személyesség is elvész a muzsikálásból: kilúgozódik a teljesítmény. Fogalmam sincs, hogy Perahia hogyan csinálja, de neki ezt a buktatót is sikerül elkerülnie. Előadásában a hat Francia szvit legnagyobb csodája az, hogy a muzsikálás maga a bölcsesség – és mégis, minden hangjában lüktet, él, beszél.
Johann Sebastian Bach: The French Suites. Murray Perahia. Deutsche Grammophon, 2016
