Zene

Tandori Dezső prózájáról sok jót, de még több rosszat elmondtak már - voltaképp közhelyes dolog ezzel kezdeni egy recenziót, és hasonlóképp közhelyes azt is felidézni, hogy a szerző rendre reagál kritikusainak véleményére. És sorolhatnánk még hosszan a további bevett fordulatokat: "önkontrollt nem ismerő zseni", "grafomán", "olvashatatlan próza" és így tovább. Azonban az új TD-regényben épp ezek a szólamok "torlódnak meg": Tandori relativizálja és dekonstruálja, de-/reaktiválja ezeket - konkrétan önnön értelmetlenségükre vagy épp e megközelítésmódok használhatatlanságára, semmiképp sem célravezető mivoltára mutat rá.

Allan Siegel és Várnagy Tibor, a Liget Galéria vezetője a Hunyadi téri piacon szokott találkozni. A Hunyadi téri az utolsó szabadtéri őstermelői piac a belvárosban, de már nem sokáig, mert a VI. kerületi önkormányzat fel akarja újítani a csarnokot, hogy bevásárlóközpontot alakítson ki benne, amely nem működhet mélygarázs nélkül. Ehhez viszont ki kell vágni a fákat, és be kell zárni az őstermelői piacot, mert a kofák nem elég szépek.

Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik? Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert.

című darabja a színdarabság csimborasszója, a tökéletes opus, a gondos kotta, amit csak el kell muzsikálni, és nemcsak a siker, de a jóság is garantált. Ebben a darabban mindennek pontosan kijelölt helye van, meg van mondva, mikor kinek mit kell csinálni - és azt kell csinálni. Galambos Péter rendező nem bízott Molnár Ferencben, és nem bízott a színdarabban sem, ezért aztán valami lebegő keretjátékot bigygyeszt köré, ami pont arra jó, hogy agyoncsapja az elejét meg a végét.

Talán csak Etus sejtette, hogy eljön majd a nap, amikor egy buliban a virágmintás pongyola és a csokornyakkendővel bolondított könyökvédős zakó lesz a legmenőbb szerelés. De az már a mindentudó lakótelepi nagyi fejében sem fordulhatott meg, hogy bő tíz évvel utolsó agyagküblije megformázása után huszonéves fiatalok teli torokból fogják üvölteni, hogy "Vágási Feri rules!".

Férfitestek a színpadon, idegen és ideges testek, magányos görög szobrok, önformájukkal kérkedő groteszk alakok, szép erőművészek, intelligens akrobaták. It's a Man's World - így szól a sláger a kemény technopulzálások között, és ezt hallva itt valóban elszorulhat a nézői szív.

Miután megjelent a Péterfy Bori & Love Band markáns, erős bemutatkozó lemeze 2007 októberében, a zenekar viszonylag hamar eljutott a klubokban telt házak előtt, a fesztiválokon pedig egyre jobb és jobb időpontokban koncertező csapatok szintjére. Ami nyilván az egyszerű, azonnal fülbemászó daloknak volt köszönhető, és persze a masszív színésznői képességeit énekesként is hasznosító Péterfy Bori karizmájának.

Vagy harminc éve megszokott, hogy a magyar színművész, ha lehetőséget kap, dalra gyújt, stúdióba vonul, és kiad egy lemezt. Tulajdonképpen mindegy, mit énekel, az is, hogy milyen színvonalon, az albumot a "színészi munkásság" részeként könyveli el a közönség. Péterfy Borival fordított a helyzet: aranylemezes popsztár, miközben a Nemzeti Színház művésze. És talán csak a moziból nem annyira ismerős.

Ha hihetünk a számsorok erejében, a magyar rendezői középgeneráció e kétségkívül markáns figurájának következő filmmunkájára még épp két évet kell várnunk... Mondhatjuk ezt fenyegetőbben is: akármi álljon a maja (vagy másmilyen) naptárban, 2012 egy új Janisch-trilógia startjának az éve lesz, nem másé. Nos, aki jelen ismeretei szerint mégis inkább a világvégét választaná a jelzett időpontban, annak készült ez az összeállítás. (A nevezetes számot egyszerűen kiszámoltuk: a direktor eddig három filmmel jelentkezett, 1991-ben, 1997-ben és 2004-ben.) És persze még azoknak is, akiknek nem feltétlenül (vagy mindig) egyéjszakás (páros, pizzarendelős) kaland a dévédézés. Akik nyilván egy törpe minoritás, jobb esetben egy bennünk is szunnyadozó kisebbség. Magyarán e kiadvány nem annyira a kölcsönzőknek, mint inkább a vásárlóknak (régies szóval: gyűjtőknek) készült. Egy szebb világban a kölcsönző ez irányú (gyakorlatilag teljesen holt) funkcióját betöltenék (legalább a közszolgálati) tévécsatornák.

Aligha volt bolygónknak olyan 14 év feletti lakója, akit (szinte napra pontosan) két éve ne sokkolt volna a hír, mely szerint Heath Ledger filmszínészt "helyi idő szerint 15:26-kor holtan találta házvezetőnője New York-i apartmanjában". A rákövetkező hetekben egymást érték az ellentmondásosnál ellentmondásosabb hírek Ledger állítólagos drogfüggőségéről, alvászavaráról, nőügyeiről és depressziójáról. E zűrzavarban próbál valamelyest rendet tenni és a miértekre választ adni Janet Fife-Yeomans, a sydneyi Daily Telegraph oknyomozó újságírója. Egyúttal megkísérli bemutatni a "fantasztikusan sokoldalú színészt, aki bármikor bármit el tud játszani", és az embert, akit "minden férfi bálványoz, és minden lány ágyba akar vinni".

A ma született mozista is pedzi, kiféle-miféle alak ez a Gilliam. A kortársi mozi kimagaslóan peches figurája, természetesen. Ha Münchausen báró és a produceri vágóolló afférjáról, a Don Quijote eltüsszentett produkciójáról vagy a Grimm és a Weinstein testvérek egymásnak feszüléséről nem is hallott, az biztosan a fülébe jutott, hogy Heath Ledger épp e legújabb Gilliam-film forgatása közben lelte halálát. Az Amerikai éjszakában már Truffaut is megmutatta, mi a teendő hasonló vészhelyzetben, de a valóból vett példákért sem kell messze menni:

"Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?" - kérdezi Az elveszett jelkép első oldalain Jelentéktelen Szereplő Robert Langdontól, a szerző vágyképalteregójától. "Nem a botrány kedvéért írtam" - feleli tehát lényegében Dan Brown a Da Vinci-kódról. Hogy biztosra menjen, az eső után még köpönyeget is öltött: az új regény legelső lapján ezúttal figyelmeztetést helyezett el, mely szerint a mű minden szava és szereplője csak a képzelet műve. (Más kérdés, hogy három oldallal beljebb már Tények címszó alatt sulykolja, hogy a regényben elhangzó-felbukkanó minden állítás és szervezet úgy igaz és igazi, ahogy van.) Botrányra viszont nem az elővigyázatosság, hanem a korábbinál jóval kevésbé kedélyborzoló téma miatt nem kell most számítani.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és akkor én két Vágvölgyi leszek. Az egyik mindig szidja a másikat, doppelganger és rezonőr leszek, és számos más - alapvetően kulturális - szakkifejezés egy személyben, aki mindig ott van, láb alatt, ahol a fő, a tényleges "Vagesz", s körül-belül ugyanazt csinálja, csak észrevétlenül, végül is kitalált alak, a szerző pedig tán az igazi, a történelmi figura: ennyit a nemzet felkeléséről, hazánk legfrissebb történelmének döntő napjairól.

A szerző a neoavantgárddal kapcsolatos tanulmányait és kritikáit gyűjtötte össze ebben a kissé széttartó kötetben, melyet három plusz egy, nagyjából tematikus-problémaszempontú fejezetre osztott. Azonban, mint az Előszóban is megjegyzi, bizonyos írások akár több fejezetben is helyet találhattak volna - az egyes fejezetek címeiben (Médiumok; Színterek; Szövegek és diskurzusok) megnevezett problémák gyakran érintkeznek és kereszteződnek a vizsgált korszakban, ugyanis a neoavantgárd jellemző sajátossága, hogy igyekszik elmosni, viszonylagossá tenni mindenféle határvonalat, legyen szó művészet és élet, szerzői mű és csoportos alkotás, mű és annak terve, vagy akár mű és interpretáció közötti különbségekről. Ráadásul