Zene

"Non credo, ha a jövő zenészei azt vallják, hogy belefáradtak már az áriákba, kettősökbe és hármasokba, hogy elteltek a konszonáns harmóniákkal, a természetes és művészien vezetett modulációkkal, hogy csak az eszme a fontos és nem kell törődni az érzésekkel, hogy erőszakoljuk meg és igázzuk le a fület, mert a zene nem azért van, hogy kellemes legyen."

Bő két évtizede alapította a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart, amelyekkel szilárd és értő közönséget sikerült megnyerni a barokk zene korszerű előadásának. Beszélgetésünk apropójául Händel két műve, a Hercules és a Theodora szolgált, amit a Művészetek Palotájában mutattak be nemrégiben.

Először is csókoltatok mindenkit, aki beleszervezte a budapesti Duran Duran-koncertet a VOLT Fesztivál időpontjába, lehetetlenné téve, hogy őket és a Faith No More-t is lássa az ember. Ráadásul ott volt még az Eb-elődöntő is, de azt legalább lehetett követni – nem más volt a kommentátor, mint maga Mike Patton.

Az Orgazmus, az URH és az Európa Kiadó alapító tagja csaknem húsz éve él Sydneyben: mint visual effects artist dolgozott a Mátrix 2-ben is. Évente egyszer Menyhárt Jenő hívására hazajön egy néhány hetes Európa Kiadó-turnéra basszusgitározni. A saját számaiban is: ő írta például az Elmentek a fiúk című slágert.

"A Manfréd-szimfónia bemutatója semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, mégis az volt a benyomásom, hogy a közönség értetlenül, hűvösen és közömbösen állt vele szemben. Ettől az érzésemtől a hangverseny befejezését követő ovációk sem tudtak megszabadítani." Ezt jegyezte fel 1886. március 13-án a naplójába az aggodalmas Csajkovszkij, két nappal a Lord Byron műve által ihletett programszimfónia moszkvai ősbemutatója után.

A feltörekvő, fiatal zenekészítők közül kevesen részesülnek mostanában annyi éltető hype-ban, biztató támogatásban és lelkes rajongásban, mint a mostanság leginkább Londonban, Maria Minerva néven alkotó, eredetileg tallinni Maria Juur.

Zukerman és Mutter vendégszereplései között félúton - Leonidasz Kavakoszt hozta magával Budapestre, s a pár éven belüli immár harmadik találkozás újra csak ámulatosnak mutatta a rokonszenvesen tartózkodó, virtuóz görög művészetét. Ezúttal a hegedű valóságos pokolra szállását hozta elénk Sosztakovics I. hegedűversenyét játszva: intenzitásában is mindvégig elegáns, megejtően szép hangon, a hátborsóztatóan eleven drámaiság érzékeltetésével.

Aki ismeri a Solarist, nyilván nem tudott elvonatkoztatni a kultikus Lem-regénytől, de Andrej Tarkovszkij filmjétől sem. Aki pedig ismeri Ben Frostot, nem lepődhetett meg azon a morajló, experimentális komolyzenén, amit múlt csütörtökön a Müpában mutatott be Daníel Bjarnason és a Sinfonietta Cracovia előadásában.

A The Gathering egykori arca immár harmadik szólólemezét adta ki. A 39 éves holland énekessel budapesti koncertje előtt beszélgettünk karrierről, vágyakról, pozitív kisugárzásról és szexre vágyó férfiakról.

A hazai elektronikus színtér nemzetközileg is elismert jeles figurája takarékos koncertprogramot hirdetett: mindössze háromszor lesz látható a hosszú forró nyárban. Válaszaiból nekünk viszont hét darab jutott.

Végh Sándor (1912-1997) pályája az egyénitől a kollektívig, a szólójátéktól az együttes zenélésig haladt. Hegedűsként Paganini-játékosnak indult, hogy aztán jelentős vonósnégyesek élén (Új Magyar Vonósnégyes, Végh-kvartett) álljon, utolsó évtizedeiben pedig a Camerata Salzburg vezető karnagyaként működjön. A "hogyan lett karmester?" kérdésre mélyen jellemző választ adott: "Sehogy sem lettem dirigens.