Félidőben Mario Balotelli góljaival kettő-nullára mennek az olaszok, de a második játékrész már a Faith No More áldozatává válik, marad a kapcsolattartás az otthon maradt haverokkal telefonon. Aki egy váratlan ételallergia miatt az utolsó pillanatban lemaradt a három évvel ezelőtti Sziget-koncertről (igen, ezen sorok szerzőjéről van szó), az már lélegzet-visszafojtva lesi a nagyszínpadot, ahol a dekorációs céllal kirakott virágokat leszámítva minden hófehér, még a serényen ügyködő roadie-k ruházata is. Húsz perc csúszást követően aztán előjönnek a zenészek, szintén talpig fehérben, és úgy néznek ki, mint az elmegyógyintézeti ápolók, amire szükség is van, mert pillanatok alatt elszabadul az őrület.
A Woodpeckers From Mars intróját követően Mike Patton ugyanis a Tom Jones-féle Delilah-ba kezd bele, és úgy áriázza végig, hogy Jones még a legjobb korszakában is elbújhatott volna mellette. A zenekar természetesen az elmúlt évek újjáalakulós felállásában áll a színpadon, ami azt jelenti, hogy a tavaly év végi Trey Spruance-felbukkanás (a zenekar egyben lenyomta a vele rögzített King For A Dayt Dél-Amerikában) tiszavirág-életűnek bizonyult. A Faith No More-nak ez az első koncertje november óta, de szezon eleji jó formát mutatnak, sok a kommunikáció a közönséggel, és még Roddy Bottum billentyűs, illetve Billy Gould basszusgitáros is bohóckodik a nézőkkel. A baromkodás aztán tovább fokozódik, amikor is kiderül, hogy a tiszteletbeli olasznak számító Patton miért kukkant ki állandóan a színpad szélére: nézi a meccset tévén, és büszkén tudatja a közönséggel, hogy „Italia due, Germania zero”. Az Evidence közben aztán kissé bosszankodva tudósítja a németek tizenegyes gólját (az operatőr ekkor megmutatja a tévét is a kivetítőn), de nem sokkal később már büszkén jelenti be a végeredményt, párszor szívatja a németeket, és aggodalmát fejezi ki a döntőbeli esélyeket illetően.
Fotó: MTI
Közben pedig záporoznak a kilencvenes évek fontos himnuszai az évtized egyik legfontosabb zenekarától, és szerencsére mindegyik Patton-album érintve van. A From Out Of Nowhere ugyanolyan lendületes, mint a Live At The Brixton Academy koncertalbumon, a Last Cup Of Sorrow sokkal erőteljesebb, mint a stúdióváltozat, az Angel Dust-os dalokkal (Land Of Sunshine, Caffeine) meg úgysem lehet hibázni. Ami érdekes, hogy a zenekar már a koncert közepén ellövi a két legnagyobb slágerét (mind a kettőnek négybetűs a címe, és E-vel kezdődik), ami megint csak szimpatikus gesztus, mert ilyesmit kevesen vállalnak fel rajtuk kívül. Bottum természetesen még mindig a legviccesebb mozgású billentyűs a világon, Gould és Mike ’Puffy’ Bordin együtt lélegző ritmusszekciójának sincs még nagyon párja (bár a tisztesen megőszült Puffy – Lars Ulrichhoz hasonlóan – azért már nem üt le mindent), Jon Hudson tisztesen teszi a dolgát, a néha megafonba és adóvevőbe éneklő Pattonre meg úgysem lehet szavakat találni.
A Balotellinek ajánlott Just A Man után jön egy kis szünet, az első visszatérő szám pedig az a Midlife Crisis, amibe a hisztérikusan vicces C’est La Vie-t szövik bele, természetesen franciául. A másik meglepetés pedig a még Chuck Mosleyval készült ős FNM-dal, a Why Do You Bother egy kis Jay-Z-s inzerttel. Aztán a zenekar megint levonul, a tömeg oszlik, de még mindig nincs vége, mert jön az Album Of The Year utolsó dala, a Pristina, amiről itt kiderül, hogy koncertzárásnak is tökéletes. A merészebbek még reménykednek a We Care A Lotban, de ez az ima már nem talál meghallgatásra, amivel végeredményben nincs is semmi baj, mert ez a buli így is tökéletes volt.
VOLT Fesztivál, Nagyszínpad, június 28.
