Az olasz meló – Faith No More a VOLT-on

Zene

Először is csókoltatok mindenkit, aki beleszervezte a budapesti Duran Duran-koncertet a VOLT Fesztivál időpontjába, lehetetlenné téve, hogy őket és a Faith No More-t is lássa az ember. Ráadásul ott volt még az Eb-elődöntő is, de azt legalább lehetett követni – nem más volt a kommentátor, mint maga Mike Patton.

Félidőben Mario Balotelli góljaival kettő-nullára mennek az olaszok, de a második játékrész már a Faith No More áldozatává válik, marad a kapcsolattartás az otthon maradt haverokkal telefonon. Aki egy váratlan ételallergia miatt az utolsó pillanatban lemaradt a három évvel ezelőtti Sziget-koncertről (igen, ezen sorok szerzőjéről van szó), az már lélegzet-visszafojtva lesi a nagyszínpadot, ahol a dekorációs céllal kirakott virágokat leszámítva minden hófehér, még a serényen ügyködő roadie-k ruházata is. Húsz perc csúszást követően aztán előjönnek a zenészek, szintén talpig fehérben, és úgy néznek ki, mint az elmegyógyintézeti ápolók, amire szükség is van, mert pillanatok alatt elszabadul az őrület.

A Woodpeckers From Mars intróját követően Mike Patton ugyanis a Tom Jones-féle Delilah-ba kezd bele, és úgy áriázza végig, hogy Jones még a legjobb korszakában is elbújhatott volna mellette. A zenekar természetesen az elmúlt évek újjáalakulós felállásában áll a színpadon, ami azt jelenti, hogy a tavaly év végi Trey Spruance-felbukkanás (a zenekar egyben lenyomta a vele rögzített King For A Dayt Dél-Amerikában) tiszavirág-életűnek bizonyult. A Faith No More-nak ez az első koncertje november óta, de szezon eleji jó formát mutatnak, sok a kommunikáció a közönséggel, és még Roddy Bottum billentyűs, illetve Billy Gould basszusgitáros is bohóckodik a nézőkkel. A baromkodás aztán tovább fokozódik, amikor is kiderül, hogy a tiszteletbeli olasznak számító Patton miért kukkant ki állandóan a színpad szélére: nézi a meccset tévén, és büszkén tudatja a közönséggel, hogy „Italia due, Germania zero”. Az Evidence közben aztán kissé bosszankodva tudósítja a németek tizenegyes gólját (az operatőr ekkor megmutatja a tévét is a kivetítőn), de nem sokkal később már büszkén jelenti be a végeredményt, párszor szívatja a németeket, és aggodalmát fejezi ki a döntőbeli esélyeket illetően.


Fotó: MTI

Közben pedig záporoznak a kilencvenes évek fontos himnuszai az évtized egyik legfontosabb zenekarától, és szerencsére mindegyik Patton-album érintve van. A From Out Of Nowhere ugyanolyan lendületes, mint a Live At The Brixton Academy koncertalbumon, a Last Cup Of Sorrow sokkal erőteljesebb, mint a stúdióváltozat, az Angel Dust-os dalokkal (Land Of Sunshine, Caffeine) meg úgysem lehet hibázni. Ami érdekes, hogy a zenekar már a koncert közepén ellövi a két legnagyobb slágerét (mind a kettőnek négybetűs a címe, és E-vel kezdődik), ami megint csak szimpatikus gesztus, mert ilyesmit kevesen vállalnak fel rajtuk kívül. Bottum természetesen még mindig a legviccesebb mozgású billentyűs a világon, Gould és Mike ’Puffy’ Bordin együtt lélegző ritmusszekciójának sincs még nagyon párja (bár a tisztesen megőszült Puffy – Lars Ulrichhoz hasonlóan – azért már nem üt le mindent), Jon Hudson tisztesen teszi a dolgát, a néha megafonba és adóvevőbe éneklő Pattonre meg úgysem lehet szavakat találni.

A Balotellinek ajánlott Just A Man után jön egy kis szünet, az első visszatérő szám pedig az a Midlife Crisis, amibe a hisztérikusan vicces C’est La Vie-t szövik bele, természetesen franciául. A másik meglepetés pedig a még Chuck Mosleyval készült ős FNM-dal, a Why Do You Bother egy kis Jay-Z-s inzerttel. Aztán a zenekar megint levonul, a tömeg oszlik, de még mindig nincs vége, mert jön az Album Of The Year utolsó dala, a Pristina, amiről itt kiderül, hogy koncertzárásnak is tökéletes. A merészebbek még reménykednek a We Care A Lotban, de ez az ima már nem talál meghallgatásra, amivel végeredményben nincs is semmi baj, mert ez a buli így is tökéletes volt.

VOLT Fesztivál, Nagyszínpad, június 28.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.