Az olasz meló – Faith No More a VOLT-on

Zene

Először is csókoltatok mindenkit, aki beleszervezte a budapesti Duran Duran-koncertet a VOLT Fesztivál időpontjába, lehetetlenné téve, hogy őket és a Faith No More-t is lássa az ember. Ráadásul ott volt még az Eb-elődöntő is, de azt legalább lehetett követni – nem más volt a kommentátor, mint maga Mike Patton.

Félidőben Mario Balotelli góljaival kettő-nullára mennek az olaszok, de a második játékrész már a Faith No More áldozatává válik, marad a kapcsolattartás az otthon maradt haverokkal telefonon. Aki egy váratlan ételallergia miatt az utolsó pillanatban lemaradt a három évvel ezelőtti Sziget-koncertről (igen, ezen sorok szerzőjéről van szó), az már lélegzet-visszafojtva lesi a nagyszínpadot, ahol a dekorációs céllal kirakott virágokat leszámítva minden hófehér, még a serényen ügyködő roadie-k ruházata is. Húsz perc csúszást követően aztán előjönnek a zenészek, szintén talpig fehérben, és úgy néznek ki, mint az elmegyógyintézeti ápolók, amire szükség is van, mert pillanatok alatt elszabadul az őrület.

A Woodpeckers From Mars intróját követően Mike Patton ugyanis a Tom Jones-féle Delilah-ba kezd bele, és úgy áriázza végig, hogy Jones még a legjobb korszakában is elbújhatott volna mellette. A zenekar természetesen az elmúlt évek újjáalakulós felállásában áll a színpadon, ami azt jelenti, hogy a tavaly év végi Trey Spruance-felbukkanás (a zenekar egyben lenyomta a vele rögzített King For A Dayt Dél-Amerikában) tiszavirág-életűnek bizonyult. A Faith No More-nak ez az első koncertje november óta, de szezon eleji jó formát mutatnak, sok a kommunikáció a közönséggel, és még Roddy Bottum billentyűs, illetve Billy Gould basszusgitáros is bohóckodik a nézőkkel. A baromkodás aztán tovább fokozódik, amikor is kiderül, hogy a tiszteletbeli olasznak számító Patton miért kukkant ki állandóan a színpad szélére: nézi a meccset tévén, és büszkén tudatja a közönséggel, hogy „Italia due, Germania zero”. Az Evidence közben aztán kissé bosszankodva tudósítja a németek tizenegyes gólját (az operatőr ekkor megmutatja a tévét is a kivetítőn), de nem sokkal később már büszkén jelenti be a végeredményt, párszor szívatja a németeket, és aggodalmát fejezi ki a döntőbeli esélyeket illetően.


Fotó: MTI

Közben pedig záporoznak a kilencvenes évek fontos himnuszai az évtized egyik legfontosabb zenekarától, és szerencsére mindegyik Patton-album érintve van. A From Out Of Nowhere ugyanolyan lendületes, mint a Live At The Brixton Academy koncertalbumon, a Last Cup Of Sorrow sokkal erőteljesebb, mint a stúdióváltozat, az Angel Dust-os dalokkal (Land Of Sunshine, Caffeine) meg úgysem lehet hibázni. Ami érdekes, hogy a zenekar már a koncert közepén ellövi a két legnagyobb slágerét (mind a kettőnek négybetűs a címe, és E-vel kezdődik), ami megint csak szimpatikus gesztus, mert ilyesmit kevesen vállalnak fel rajtuk kívül. Bottum természetesen még mindig a legviccesebb mozgású billentyűs a világon, Gould és Mike ’Puffy’ Bordin együtt lélegző ritmusszekciójának sincs még nagyon párja (bár a tisztesen megőszült Puffy – Lars Ulrichhoz hasonlóan – azért már nem üt le mindent), Jon Hudson tisztesen teszi a dolgát, a néha megafonba és adóvevőbe éneklő Pattonre meg úgysem lehet szavakat találni.

A Balotellinek ajánlott Just A Man után jön egy kis szünet, az első visszatérő szám pedig az a Midlife Crisis, amibe a hisztérikusan vicces C’est La Vie-t szövik bele, természetesen franciául. A másik meglepetés pedig a még Chuck Mosleyval készült ős FNM-dal, a Why Do You Bother egy kis Jay-Z-s inzerttel. Aztán a zenekar megint levonul, a tömeg oszlik, de még mindig nincs vége, mert jön az Album Of The Year utolsó dala, a Pristina, amiről itt kiderül, hogy koncertzárásnak is tökéletes. A merészebbek még reménykednek a We Care A Lotban, de ez az ima már nem talál meghallgatásra, amivel végeredményben nincs is semmi baj, mert ez a buli így is tökéletes volt.

VOLT Fesztivál, Nagyszínpad, június 28.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.