Az olasz meló – Faith No More a VOLT-on

Zene

Először is csókoltatok mindenkit, aki beleszervezte a budapesti Duran Duran-koncertet a VOLT Fesztivál időpontjába, lehetetlenné téve, hogy őket és a Faith No More-t is lássa az ember. Ráadásul ott volt még az Eb-elődöntő is, de azt legalább lehetett követni – nem más volt a kommentátor, mint maga Mike Patton.

Félidőben Mario Balotelli góljaival kettő-nullára mennek az olaszok, de a második játékrész már a Faith No More áldozatává válik, marad a kapcsolattartás az otthon maradt haverokkal telefonon. Aki egy váratlan ételallergia miatt az utolsó pillanatban lemaradt a három évvel ezelőtti Sziget-koncertről (igen, ezen sorok szerzőjéről van szó), az már lélegzet-visszafojtva lesi a nagyszínpadot, ahol a dekorációs céllal kirakott virágokat leszámítva minden hófehér, még a serényen ügyködő roadie-k ruházata is. Húsz perc csúszást követően aztán előjönnek a zenészek, szintén talpig fehérben, és úgy néznek ki, mint az elmegyógyintézeti ápolók, amire szükség is van, mert pillanatok alatt elszabadul az őrület.

A Woodpeckers From Mars intróját követően Mike Patton ugyanis a Tom Jones-féle Delilah-ba kezd bele, és úgy áriázza végig, hogy Jones még a legjobb korszakában is elbújhatott volna mellette. A zenekar természetesen az elmúlt évek újjáalakulós felállásában áll a színpadon, ami azt jelenti, hogy a tavaly év végi Trey Spruance-felbukkanás (a zenekar egyben lenyomta a vele rögzített King For A Dayt Dél-Amerikában) tiszavirág-életűnek bizonyult. A Faith No More-nak ez az első koncertje november óta, de szezon eleji jó formát mutatnak, sok a kommunikáció a közönséggel, és még Roddy Bottum billentyűs, illetve Billy Gould basszusgitáros is bohóckodik a nézőkkel. A baromkodás aztán tovább fokozódik, amikor is kiderül, hogy a tiszteletbeli olasznak számító Patton miért kukkant ki állandóan a színpad szélére: nézi a meccset tévén, és büszkén tudatja a közönséggel, hogy „Italia due, Germania zero”. Az Evidence közben aztán kissé bosszankodva tudósítja a németek tizenegyes gólját (az operatőr ekkor megmutatja a tévét is a kivetítőn), de nem sokkal később már büszkén jelenti be a végeredményt, párszor szívatja a németeket, és aggodalmát fejezi ki a döntőbeli esélyeket illetően.


Fotó: MTI

Közben pedig záporoznak a kilencvenes évek fontos himnuszai az évtized egyik legfontosabb zenekarától, és szerencsére mindegyik Patton-album érintve van. A From Out Of Nowhere ugyanolyan lendületes, mint a Live At The Brixton Academy koncertalbumon, a Last Cup Of Sorrow sokkal erőteljesebb, mint a stúdióváltozat, az Angel Dust-os dalokkal (Land Of Sunshine, Caffeine) meg úgysem lehet hibázni. Ami érdekes, hogy a zenekar már a koncert közepén ellövi a két legnagyobb slágerét (mind a kettőnek négybetűs a címe, és E-vel kezdődik), ami megint csak szimpatikus gesztus, mert ilyesmit kevesen vállalnak fel rajtuk kívül. Bottum természetesen még mindig a legviccesebb mozgású billentyűs a világon, Gould és Mike ’Puffy’ Bordin együtt lélegző ritmusszekciójának sincs még nagyon párja (bár a tisztesen megőszült Puffy – Lars Ulrichhoz hasonlóan – azért már nem üt le mindent), Jon Hudson tisztesen teszi a dolgát, a néha megafonba és adóvevőbe éneklő Pattonre meg úgysem lehet szavakat találni.

A Balotellinek ajánlott Just A Man után jön egy kis szünet, az első visszatérő szám pedig az a Midlife Crisis, amibe a hisztérikusan vicces C’est La Vie-t szövik bele, természetesen franciául. A másik meglepetés pedig a még Chuck Mosleyval készült ős FNM-dal, a Why Do You Bother egy kis Jay-Z-s inzerttel. Aztán a zenekar megint levonul, a tömeg oszlik, de még mindig nincs vége, mert jön az Album Of The Year utolsó dala, a Pristina, amiről itt kiderül, hogy koncertzárásnak is tökéletes. A merészebbek még reménykednek a We Care A Lotban, de ez az ima már nem talál meghallgatásra, amivel végeredményben nincs is semmi baj, mert ez a buli így is tökéletes volt.

VOLT Fesztivál, Nagyszínpad, június 28.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.