"Nem kell rocksztárnak lenned, hogy jól érezd magad", énekelte Johnny Dowd tizenöt évvel ezelőtt a Thanksgiving Day című emlékezetes dalában. Elmúlt már negyvenkilenc éves, és akkor jelent meg az első albuma (Wrong Side Of Memphis), szóval hihettünk neki. És ez most sincs másképp. Igaz, azóta csak úgy ontja a korongokat, de sztárrá azért nem vált, úgyhogy minden oké. Már legalábbis Johnny módján, aki azzal zárta említett dalát, hogy "érd be annyival, amennyire telt az életedből". A legújabb, No Regrets című albumán a nőügyeit szedte elő, tizenöt nőt, akiket hatvanöt évesen utoljára még elő kellett rángatnia. Meg tudom érteni. Mondom is mindjárt, csak előtte szaladjunk végig a pályáján.
Johnny a texasi Fort Worthben látta meg a napvilágot 1948-ban, de folyton költözködött a családja. Texasból Tennessee-be, onnan Oklahomába, majd miután elváltak a szülei, vissza Tennessee-be, Memphisbe. Az első lemezjátszóját 1956-ban kapta, főleg Hank Williams, Elvis Presley, Ray Charles és James Brown felvételei forogtak rajta. A Live at Apollo című James Brown volt közülük a kedvence.
Miután túlesett a katonai szolgálaton, Dave Hinkle nevű cimborájával végigcsavarogta az Államokat, majd Ithacában kötöttek ki. Céget is együtt alapítottak, jelesül egy bútorszállítót. Ugyancsak a hetvenes évekre esett, hogy összehozták első zenekarukat, a Jokerst, melyben Johnny gitározott, a nővére, Jennifer dobolt, és Dave lett a basszeres. Később Neon Baptistra változtatták a nevüket, ezzel szerepeltek a Grass Roots Fesztiválon, míg 1995-ben fel nem bomlott a zenekar. Johnny ekkor tért szólópályára, ami annyit tett, hogy bútorszállítás közben dalokat farigcsált, és az irodában egy négysávos magnóra feljátszotta őket. Némelyiken Kim Sherwood-Caso vokálozott, aki korábban a Neon Baptistba is beszállt.
Ez a magnószalag felizgatott egy kis szomszédos kiadót, és némi retusálás után Wrong Side of Memphis címmel kinyomták CD-n. A borítóról egy súlyosan pszichó arc nézett a semmibe, akinek tényleg minden oka megvolt, hogy elfogadja az életét. Már legalábbis ami maradt belőle, miután leszámolt az apjával, a nőjével, az istenével. Egy kivert kutya dalai keltek életre Memphis túloldalán. Roppant lo-fi minőségben, de olyan meggyőzően, hogy az alternatív kultúrára érzékeny sajtó rákattant nyomban. Ilyet még nem hallott sosem, úgyhogy kedve szerint méregethette Johnny Cashhez, Hank Williamshez, Lou Reedhez, Captain Beefhearthoz, Tom Waitshez.
A váratlanul kedvező visszhang hatására Johnny új felkérést kapott, amihez új zenekart alapított. Kim Sherwood-Caso, az angyalian lepattant fodrásznő éneke komoly szerephez jutott, továbbá Brian Wilson dobolt, Mike Edmondson pedig billentyűzött és bendzsózott. Gyors tempóban két albummal rukkoltak ki (Pictures from Life's Other Side és Temporary Shelter), melyek a magasabb technikai komfort dacára is az addigi esendő, kibukott, sötét és pikírt hangot ütötték meg. Kivált a második, melyen a folkos-countrys fílinget már hátrébb paterolta a rock.
Johnny, Kim és Wilson mellé ekkor került a csapatba a multiinstrumentalista Justin Asher, aki a The Pawnbroker's Wife és a Cemetery Shoes című albumig húzta. Az utóbbiról viszont lemaradt Kim, és ez kedvezőtlenül hatott: az anyagra és e sorok írójára egyaránt. Szinte meginogtam.
Hogy mindeközben hogyan prosperált a bútorszállító-biznisz, azt nem tudom. Nyilván kellett neki, mert a lemezipart nem rengették meg Johnny eladási mutatói. Kultusza azonban feltétlenül támadt: meghívást kapott (a Simpsons-alkotó Matt Groeningtól) az All Tomorrow's Parties fesztiválra, és 2003-ban Andrew Douglas és Jim White Searching for the Wrong-Eyed Jesus című filmjében is felbukkant. 2006-ban Brian Wilsonnal és Jim White-tal Hellwood néven készített lemezt (Chainsaw of Life), a következő évben holland zenészekkel kollaborált (Beukorkest), és ugyancsak 2007-ben esett le az első komolyabb díja is. A Cruel Wordscímű albumáért altcountry kategóriában (az Independent Music Awardson) kapta.
Nem méltatlanul, de némi fáziskéséssel. A Cruel Words megint egy olyan anyag, amit több mint kötelező beszerezni (a Temporary Shelterrel akkor ez már kettő), de az altcountry helyett inkább a garázsrockba oltott Deep Purple a kulcsszó. És ezt nem a móka kedvéért mondom. Hanem mert 2006-tól egy Michael Stark nevű pasas billentyűzik, aki a Hammondjával olyan új ízt hozott, ami lényegében régi: Chicago-, Black Sabbath- és főleg Deep Purple-idézetekkel. Persze rettenetesen furmányosan és frissen. (Padló.) A soron következő, három blokkban hömpölygő A Drunkard's Masterpiece színvonala talán kevésbé egyenletes, viszont az utolsó számokkal Johnny utóbbi dobásainak a csúcsára jutunk. (Vagyis: ez így már három...) Aztán doboscsere következett (Wilson helyett Matt Saccuccimorano), majd a Wake Up The Snakes című album 2010-ben.
És ezzel a No Regretshez értünk. Ott tartottunk, ugye, hogy tizenöt nő. Ennyi lehetetlen vágyakozást még nem pakolt elénk Johnny, nem beszélve a minőségi fejleményekről. Az élő dob helyett ugyanis hatvanas évekbeli dobprogramokat használt, szembeállítva a durva gépi hangot az emberivel - ahogy a férfit szokta a nővel vagy a szerelmet a halállal. Ez a nyers hangzás ugyanakkor szokatlan gazdagsággal társult: akad a dalok közt pop, rock, blues, bossa nova, de még doo-wop is, mintha az összes nőnek meg lett volna a maga stílusa. Ahogy majdnem az összesnek meglett a hangja, hiszen Kim Sherwood-Caso mellett még négy énekesnő duettezett Johnnyval.
Charles Bukowski biztos nagyon bírta volna, miközben a Nőket írta.
A Sun meg azt írta, hogy csak egy lúzer lehet ilyen nyerő.
És ez így van. A No Regrets pokoli, de férfimunka volt.
