Alfred Hitchcock Presents, ez volt a címe annak a népszerű szériának, amely valamikor a televízió késő harmadkorában, az ötvenes években szegezte karosszékükbe az amerikai nézőket. Az önálló epizódokat tartalmazó bűnügyi sorozathoz annyi köze volt Hitchcocknak, hogy tőkét vitt a vállalkozásba: kevéske pénzt is, de leginkább jól csengő nevét. A produkcióból milliós példányszámú magazin, később könyvsorozat nőtt ki, mert Hitch nemcsak nagy rendező, de kiváló üzletember is volt, aki az elsők között szagolta ki a lenyúlás-ráépülés szisztéma felettébb jövedelmező voltát, amelyben a sztár eladja a mozit, a mozi eladja a soundtracket, a videót, a pólót, a matricát meg a kis Norman Bates-figurát plüss megjelenítésben.
A fejlődésben visszamaradt magyar televízió akkor lekéste a sorozatot, de most éppen a - szintúgy lekésett - kárpótlások ideje van, egy szemes kiadó elindította hát a könyvsorozatot. Az első kötet külleme némileg zavarba ejtő, a felületes vásárló könnyen azt hiheti, hogy Alfred Hitchcock a szerző, pedig a nagy ember csak az előszót jegyzi. Hitchcock gyorsan megtanult amerikaiul filmet csinálni, de úgynevezett angol humorát, azt a kicsit fanyar, nagyon blőd humort sose vetkőzte le.
A borítón - mondjuk rá - tipikus angolszász lakásajtót látni, ezzel nincs semmi baj, bármi lehet az ajtó mögött, és ez így megfelel a suspense követelményének. Ám a dizájner rámontírozta a borítóra (az ajtóra) egy ifjú hölgy képét is, ami már Hitchcock meghaladásának tekinthető, amennyiben a kötet legtüzetesebb tanulmányozása után sem tudjuk meg, ki az illető, és hogy kerül oda. Engem a hölgy bárgyú tekintete arra engedett következtetni, hogy nem más ő, mint a könyv leggyengébb történetének (Ne élj koporsóban) szerzője. Áttérve immár a belbecsre, rövid leszek: egyenetlen színvonalú kis történetek, az egészen silánytól a már-már szellemesig.
A fordító neve után ítélve magyar, a fordítás után ítélve nem magyar. Már az előszó első mondatában ezzel a meglepő időhatározással találkozunk: "éjféltáj után két órakor"; a fokozást is eredeti módon oldja meg a szöveg: "egyre és egyre gyakrabban... mindig és mindig kevesebb", az alakjára adó hölgy pedig "A Főnök Alacsony Kalóriájú Öröme" nevű ételkölteményt rendeli a vendéglőben. A fenti példákból is kitetszik, hogy a fordító legalább az angolt bírja, messze lekörözve ezzel az efféle köteteket átültető kollégákat, akik (minimum) két nyelvvel állnak hadilábon. De hagyjuk a szőrözést, végtére is a Nehéz nap a vesztőhelyen semmiben és semmivel nem rosszabb, mint megannyi ponyván árult társa. Lehet, hogy kicsivel még jobb is.
Hungalibri Kiadó, 1996, 201 oldal, 438 Ft
Hitchcock
Sir Alfred, ahogy öregkorára összejött neki, a legundorítóbb moralisták egyike volt széles e világon, maga Viktória királyné hozzá képest frivol fruskának, ha számított: sztárként, a bűntanya Hollywoodban is megmaradt első asszonya, egy erősen karalábé-arcberendezésű asszonyság mellett, és arcizmának legkisebb rezdülése nélkül volt képes könyörtelen halálba küldeni a hőseit, ha azok vétettek a tízparancsolatnak akár csak a legkisebb lábjegyzete ellen is: a Madarakban egy kikapós tanító néni, a Psychóban viszont maga a tulajdonképpeni női főszereplő (úgy kellett aztán később helyette a cselekménybe szuszakolni egy kitalált nővérkét neki, de Hitchcock inkább vállalta a dramaturgiai fércet, mint hogy a bűn megtorlatlanul maradjon) esik inkvizítori hajlama áldozatául. Zökkenőmentesen befért volna az NDK középső korszakának bármely központi bizottságába - ha nem lett volna mégiscsak az, aki.
Mármost, hogy ez a bizonyos az, az kicsoda, azt még most, évtizeddel a halála után és befejezett, lekerekített életműve ismeretében is nehéz volna megmondani. Mesterember volt: senki nála jobban nem tudott feszültséget kiskanalanként adagolni egészen a nyüszítésbe torkolló végkifejletig; senki nem tudott adekvátabb kameraállásokat összehozni, hogy a frászt hozza a nézőre, és Eisenstein óta még jelenetet úgy meg nem vágtak, mint a Madarak játszótéri jelenetét, azt, amikor a film végképp átfordul tömény borzalomba, és a filmtörténet is átfordult ott és akkor valamibe, ami mostanában, Tarantinóval és Ridley Scott-tal jár a zenitje környékén - és elamerikanizálódott kompromisszumlovag volt, a legjobb filmjeit is hagyta agyonnyomatni Bernard Herrmann hollywoodi zenegyáros szűnni nem akaró harsogásával, a legjobb filmjeit is hagyta hülye, a sztorival sehogy sem egyeztethető happy endekbe silányulni. De egyike a legalapvetőbb fazonoknak, egyszer volt, és azóta hol nem van. És, egy-egy pillanat erejéig, felbukkant majd minden filmjében. Amikor először látta az ember a Mentőcsónakot, ami értelemszerűen egy mentőcsónakban játszódik, lehetett izgulni, hogy találja majd ki magát. És aztán, de még rögtön az elején, az elsüllyedt hajóról felbukkan a vele süllyedt törmelék és kacat, közte egy újság egy lapja, rajta a fogyókúra-hirdetések megszokott sziluettjeivel, ilyen volt - ilyen lesz, és mindkét sziluett az összetéveszthetetlen Hitchcock, a pocakjával, a lelógó állával, az egész óriáscsecsemő-pónemével. Ha csak ennyi volna, már akkor is megérte.
- kk -
